1986 őszén vettem meg ezt a területet, amelyről a történet szól. Az Agrobotanikai Intézetben dolgoztam ekkor, éppen visszatérvén egy féléves kerülőútról, amelynek lényege egy „szakmai vezetői” megbízatás volt Varga Gézáék sóskúti „kísérleti biogazdaságában”. Már Sóskúton megfogalmazódott bennem, a szándék, hogy vegyek egy földterületet magamnak, hogy megtermelhessem szükségleteimet - főleg zöldséget gyümölcsöt.

Elolvasva Varga Gézától kölcsönkapott két első bill mollisoni könyvet a Permakultúra I-II köteteit, miután a terület is megvolt Tápiószele Külső Mezőjében hozzáfogtam a permakultúrás tervezéshez. Először egy nagyalakú spirálfüzetben, amelyet ma is használok a fontosabb ötletek, időjárási események följegyzésére.

1986-87 őszének, telének hónapjai a permakultúrás tervezéssel valamint a környék megfigyelésével teltek.

A talaj „sütő homok”, az északi vége felé egy kicsit barnább. Azt tudtam, hogy ez a futóhomok csak egy kb egy méter vastag lepel a jóféle fekete réti talaj fölött. A terep igen enyhén lejtett, szintén északias irányba. Délről, tehát az Agrobotanika felől nézve a jobb oldalán egy akácos, vadszilvával, eperfával, és öt hatalmas nyárfával megtűzdelve. Eredetileg állítólag szőlő volt, egy akkor már nem létezett TSZ tulajdona. Bal oldalt Máthé Péter kollégám kukoricása, szamara és néhány birkája laktak. A „fölső”, tehát déli fele az idős pár gazdálkodását szolgálta, hevenyészett építmények baromfik, szamár számára, egy disznóól, két fóliasátor helye, tele szakadozott fólia darabokkal. És persze gyommal, főleg tarackkal. Az alsó fele kukoricás. Tavaszra a kukoricaszárat levágták, elvitték, úgyhogy az átlátható terep kiváló volt tervezésre, területkitűzésre.

A környező földeket átnézve almafákat, diófákat, őszibarackot, meggyeket láttam. Jól látható volt, hogy az almafák jól érezték magukat, de az összes többi gyümölcs gyengécske, beteges volt. Most már tudom miért, de erről majd később. A „vad” fák közül a fehér és feketenyárfa nőtt hatalmasra, dacára a felszínen nyáron „sütő”-re száradó homoknak, hervadozó gyomoknak füveknek.

A permakultúrás terv körvonalai az első hetekben formálódtak bennem: A Tápiószele szóösszetételben nem véletlenül szerepel a szél. Ugyancsak erős szelek szoktak fújni errefelé. Ezért sűrű, és magas szélvédő sávokat kell telepítenem. Ami szektorokat illeti, mivel a terület hosszúkás, nagyjából észak-déli tengelyű, nemigen lehet két szektornál többet kitalálni: Egy északi, hideg, és szeles szektor, és egy déli, meleg szektor. Mivel errefelé a hőmérséklet nagyon szélsőséges, Bill Mollison napcsapdája mellé kitaláltam annak ellentétét, amely nyári hőségben hűvös pihenőhelyet ad embernek-állatnak, termőhely-zúgot az efféle, hűvöset kívánó növényeknek. Így alakultak ki az északfelé, és délfelé egyaránt homorú felületet adó „erdősávjaim”, amelyek főleg gyümölcsfákból álltak volna. Három ilyen sávot terveztem, egyet a déli bejárathoz, amelynek csak észak felé lett volna homorú, hűvös oldala. Egy észak-dél felé homorú középső sávot, amelynek déli kanyarulatába helyezném a napsugár tavat a házammal, zöldségessel, szőlővel (I-II zóna), és egy legnagyobb szélvédő sávot a terület északi határára, amely főleg a kecskelegelőt védte volna a szelektől, hidegtől. Az állatok számára a nyári hűvöset a középső sáv észak felé görbülő felülete biztosította volna.

A legjobb talajnak a terület északi széle mutatkozott, ezért ide jobb talajt igénylő magasabb fákat terveztem, tölgy, dió, pekán, feketedió, törökmogyoró, szelídgesztenye. A terület szélére sövényt terveztem, mogyoró, kökény, galagonya, homoktövis bokrokból, vegyesen ültetve. Ennek a tervnek vázlatát az első ábra szemlélteti.

A részletes tervet egy teljes ív csomagolópapírra készítettem, amelyen bejelöltem pontosan hova, mit szánok, beleértve a fák pontos helyét.

Igen, ám, de más a papír, és más a terep: A profi kertépítők a tervről leveszik a szögeket, és távolságokat, majd speciális fölmérő műszerek segítségével kitűzik a terepen, a betervezett dolgok helyét. Én mást találtam ki: A csomagolópapír-tervet a lépték szerint bekockáztam 10x10m kockákra. Majd ugyanezt tettem a tereppel is, oly módon, hogy a terület két szélén és a középvonalában 10m-enként leástam jó magas napraforgószárakat, amelyeket messziről is jól lehetett látni. Az így kitűzött valóságos kockákba a térképi helyével megfeleltetve készítettem elő a leendő fák helyét, majd ültettem el „fészkekbe” a magvakat.

Már a tervezésnél gondoltam olyan praktikus szempontokra, mint a fészkek megközelíthetősége. A gyomlálás, slaggal való rendszeres öntözés megkívánta ezt. Mivel nem tudtam volna a teljes területet nyolc órás munka mellett kaszálni, ezért csak a fészkek környékét, és a hozzájuk vezető „utcákat” akartam a gyomoktól megtisztítani. Ily módon kialakítottam a „fő utcát” a terület középvonalában, és az arról merőlegesen leágazó „utcákat”, amelyek a fészkek sorait foglalták magukba. (2. és 3. kép). Ebből a merőleges elrendezésből úgy lettek ívek, hogy az ívek mentén az „utcáknak” csak a külső végeit ültettem be, a középső, befelé homoruló helyeket üresen hagytam.

A megvalósításhoz így fogtam hozzá: Már 1986 nyarán összegyűjtögettem a gyümölcsfák alanyául szolgáló alanyok, vadalma, körte, sajmeggy, mirabolán szilva, kékszilva, húsos som, galagonya, mogyoró, stb. magvakat. Ősszel befőttes üvegbe nedves homokkal összekeverve rétegeztem őket. A hevenyészett pinceszerű, fóliával takart helység melyet elődeim hagytak ott, kiváló volt a rétegzett magvak elhelyezésére. Azon a télen nagy hó esett. Ez jó volt a magvak takarására, hogy minél tovább hidegben legyenek, legyen időm a fészkek elkészítésére mielőtt a magvak márciusban csírázni kezdenek. A hókupacra még szalmát rétegeztem az otthagyott boglyából, hogy minél később olvadjon el.

A legelső lépés az volt, hogy az egész területet februárban a teleszórtam néhány zsák vöröshere magtisztítási rostaaljjal. Ez az Intézetben akkoriban végzett vöröshere vetőmagtisztítás hulladéka volt, tele mindenféle gyommaggal, és a vöröshere mag aprajával. Célom a kukoricatarló talajának helyreállítása volt, amelynek első lépését a gyomok jelentették.

A fák, bokrok számára fészkeket készítettem. Ezek alaposan mulcsozott, kb. 1m átmérőjű tányérszerű mélyedések voltak, lehetővé téve az öntözést. A hullámpapír rétegre helyezett szalmatakarás, gátolta a gyomosodást, és az öntözővíz elpárolgását. Hogy a szalmát a szél el ne hordja, néhány rövid ágdarabbal rögzítettem. A magok csőszerűre vágott alul-felül nyitott flakonokba kerültek, hogy könnyebben megtaláljam a szalmában őket. (4. kép) Az első nyár nem állt másból, mint hogy az utcákat kaszáltam, a fészkeket gyomláltam, öntöztem. Az öntözés a fúrt kútból félcolos slagon keresztül történt. A slag három darabból állt, amelyeket csatlakozóval könnyen szét tudtam választani, vagy egyesíteni, a szükségnek megfelelően. A kúthoz legközelebbi csemetéket a legrövidebb darabbal öntöztem, amit ezzel nem értem el, azt a középső, hosszabb darabbal, vagy a leghosszabb harmadik darabbal öntöztem. A legtávolabbi, „hátsó” részeket a három darab egyesítésével öntöztem. A szivattyú 50l/perc teljesítményét a teljes, kb 130m hosszú félcolos slag 9l/perc-re csökkentette. Szabadidőmben folyamatosan öntözve kb. 3 hetenként jutottam ugyanarra a helyre. Azt kell mondanom, ez kevés volt, a csemeték őszig kb. arasznyira nőttek csak.

• Következő >