Permablog

Majdnem pont kilenc éve kezdtük el alakítgatni a kertünket, majd, szinte ezzel egy időben, 2014 áprilisában elindítottam ezt a blogot is. Lassú víz partot mos: bár évente csak néhány bejegyzést írtam, azt cserébe kitartóan, így az évek alatt mégis egész komoly anyag gyűlt össze. A történet kevéssé feltűnő része, hogy mindezt a technika ördögével való hadakozás nélkül tehettem, hála a permafórum által nyújtott rendkívül kényelmes blog-felületnek. Mivel az első években az alakuló kert, gyerkőcök, doktori, és hasonló nyalánkságok rengeteg energiát emésztettek föl, ez felbecsülhetetlen segítség volt számomra, amit nem tudok eléggé megköszönni…Köszi, Gergő, és permafórum admin-csapata!

Nagyon-nagyon száraz és meleg nyár vége felé járunk. Perma-körökben már nagyjából mindenki látja, hogy milyen nagy a gáz, hogy mik a fő kiváltó okok, és mi mindent kellene másképp csinálni. Ami biztató, hogy már ezeken a körökön túl is kezdődik annak kapizsgálása, hogy valami nem igazán oké. Ez a bejegyzés viszont, becsszó, nem a panaszkodásról fog szólni. Egy-egy szélsőséges helyzet mindig lehetőség is egyben: az idei nyár száraz volt és meleg, de sajnos jó eséllyel fogunk látni még cifrábbat is életünk folyamán. A mostani nyár remek alkalom arra, hogy körülnézzünk a kertjeinkben, és meglássuk, mi történik: kik érzik jól magukat még ilyenkor is (vagy legalább maradnak életben), és kik nem. Ez a bejegyzés a másfél hónap aszály során szerzett tapasztalataimról fog szólni, és a gyakorlati alkalmazkodás részletkérdéseiről. A bejegyzésben szereplő összes fénykép a kertünkben készült, az elmúlt egy hónapban, elég bénácskák sajnos, de talán némi benyomást így is adnak.

Elöljáróban egy nagyon tanulságos cikket ajánlok nézegetésre, annak, aki esetleg még nem látta: Magyarország csapadékviszonyainak alakulása térképekkel, trendekkel az elmúlt 120 évben, szerintem őrült izgalmas és tanulságos. Röviden összefoglalva: ami a csapadék mennyiségét illeti, tulajdonképpen még mindig nincs itt semmi látnivaló. Bármilyen nehéz is elhinnünk ezt a száraz tavalyi évet követő még szárazabb idei első félév után, egyelőre – hála Istennek – nem látszik úgy, hogy számottevően csökkenne a csapadékmennyiség Magyarországon, amit most látunk, az a csapadék Magyarországon elég nagy, normális ingadozásába simán beleillik. Néhány megjegyzés ezzel kapcsolatban: 1. Mindemellett ugyanannyi csapadék relatíve szárazabb világot eredményez, ha melegebb van, márpedig melegebb van. 2. Ahogy az a linkelt cikk egyik-másik ábrájából is látszik, a csapadék eloszlása viszont valóban változik, nőnek a szélsőségek. 3. Azért, mert a csapadék mennyisége idáig nem csökkent, még egyáltalán nem biztos, hogy a jövőben sem fog, sajnos mindenféle előre nehezen kiszámítható, nem lineáris dolog is megeshet.

Kissé megkésve bár, de íme, a 2021. évi beszámoló a Manna-erdőkert nyolcadik évéről – rengeteg minden történt, úgyhogy sok-sok kép, közöttük kevés szöveg, fogadjátok szeretettel!

Ugyan rengeteget mászkálunk és nézelődünk a kertben, van, amire az efféle irányítatlan megfigyelés nem igazán alkalmas. Az elmúlt egy-két évben támadt bennem egy olyan kíváncsiság, hogy vajon mennyire kiegyensúlyozott a kertünk virág-szempontból. Bár sokszor dolgozhattam együtt rovarokhoz értő kollégákkal, magam nem vagyok rovarász. Ennek ellénre számomra így is (és valószínűleg az ezt a bejegyzést olvasók döntő többsége szerint úgyszintén) eléggé egyértelmű, hogy egy kertben ökológiailag az a szerencsés, ha a vegetációs periódusban lehetőleg végig sok és sokféle virágot találnak a rovarok. Nekem viszont az volt az érzésem, hogy a mi kertünk még némileg hiányos ebből a szempontból, ezért úgy döntöttem, 2020-ban végzek egy kis irányított megfigyelést a témában.

Hetedik éve alakul a kertünk, következzék a lassan már szokásos beszámoló az elmúlt évünkről!

Újabb itthon kuksolós, szeretteinkért izgulós, nem könnyű tél közepén járunk. A változatosság kedvéért ismét a kertben ütjük el az időt, most pedig, hogy kezdünk beszorulni a hideg elől, van idő értékelni az elmúlt évet, tanulni és felkészülni a következőre.

Nagyot fordult az elmúlt pár hónapban a világ. Izgulunk a szeretteinkért, hiányoznak a családtagjaink és a barátok. Nehéz a gyerekekkel vég nélkül. Nekünk azonban idáig (maradjon így!) sok jót is hozott ez az új nyavalya. Elsősorban rengeteg plusz szabadidőt. Balázs már hatodik hete itthonról dolgozik, így nem kell ingáznia, emellett a naptárunk is eléggé kiürült. Úgyhogy az elmúlt hetekben számos olyan elfoglaltságra sikerült időt szakítanunk, amire jóval kevesebb lehetőségünk lett volna korábban. Kicsit rendhagyó bejegyzés következik: némi beszámoló az elmúlt heteink kertben motoszkálásairól, többek között azzal a céllal, hogy ötleteket adjak vele azoknak a szerencséseknek, akik  - hozzánk hasonlóan – saját kertjükben tölthetik ezt a különleges időszakot. Ezért most kivételesen kicsit lazábban kezelem a témákat, és nem csak szigorúan erdőkert-specifikus ötletek jönnek, hanem mindenféle vegyesen (képen: égerlevelű fanyarka virágzik).

Szokásomhoz híven következzék egy kis összefoglaló a tavalyi, vagyis 2019-es évünkről. Hat éve alakul a kertünk, már lassan kimondani is sok! :-)

A tavalyi legnagyobb történés a kertünkben még mindig némileg kettős érzéseket vált ki bennem: hosszas megfontolás után végül leburkoltunk némi területet a kert elülső harmadában. Amíg a mennyit és mivel nagyjából egy évig tartó tervezéssel és rengeteg parázs vitával járt (Balázs hajlamos mindent kicsit túl, én pedig – ebben az esetben pláne - alultervezni), abban teljes volt közöttünk az egyetértés, hogy milyen problémákat kellene megoldani. A költözés óta itt eltöltött három tél alatt teljesen világossá vált, hogy télen, bárhogy is próbáljuk ezt elkerülni, gusztustalan, járhatatlan dagonya alakul ki a kapunk környékén, mivel elég rendes lejtés van éppen azon a pár méteren. Egy autónk van, nem is használjuk sokat, de az fontos, hogy amikor kell, akkor ki tudjunk vele állni az udvarról (ez az első három tél mindegyikén nem ment hosszabb-rövidebb ideig). Emellett fával fűtünk, úgyszintén fontos, hogy a tűzifát bármikor be kell, hogy tudja hozni egy teherautó (az utcán esetünkben nem fér el, hozni meg valahogy sosem akkor hozzák, amikor mi szeretnénk). Ezen felül tervezünk egy jó kis sokfunkciós melléképületet, autóbeálló, zárható biciklitároló és műhely, tűzifatároló funkciókkal, ennek az alja is most készült el (végülis ez esetben talán jobb a murva+térkő, mint egy tömör beton alap). Az pedig már az úri luxus kategória, hogy  el lehessen indulni itthonról anélkül, hogy csupa sarak lennénk. A végeredmény olyan szűk 150 nm lett, ami a kertünk méretéhez képest nem sok, de abszolút értékben nem is kevés. Viszont mi ezzel egy életre megvolnánk, ilyen jellegű tervünk nincs nagyon több.

Régóta tervezett bejegyzés következik, egy olyan témában, ami mindenkit érint, akinek kertje van. Az ezzel kapcsolatos döntések sok munkát, energiát és környezeti terhelést spórolhatnak meg, vagy generálhatnak és alapvető kihatással vannak egy kert ökológiai állapotára is.

Nevezetesen: Hogyan kezeljük a fásszárú növények közötti füves területeket minél kevesebb befektetett munkával úgy, hogy az a kert javára váljon, egyben élhető is legyen – esetünkben az erdőkertben, de ez a kérdés bármilyen gyümölcsös, vagy kert esetében is felmerül. Mi az erdőkertünkben, a természet mintájára, a csemeték és fák alatti területet igyekszünk mulcsozni vagy takarónövényekkel betelepíteni, de ennek mikéntjeit még mi is most próbálgatjuk, ez a bejegyzés most nem erről fog szólni, hanem a fák közötti területek kezeléséről. Az elmúlt öt évben igen sok tapasztalatra tettünk szert a témában, és mostanára nagyjából kialakult egy egészen szofisztikált gyepkezelési algoritmusunk, ami nekünk ezen a területen jól bevált. Valószínűsítem, hogy más ember más kertjében kis eséllyel lesz pont ugyanez a nyerő stratégia, de azt is, hogy a tapasztalatainkat sokan találhatják hasznosnak, és kifejezetten jók lehetnek kiindulásképpen, például ha valakinek van egy nagy kertje, és nem szeretné a fél életét fűnyírással tölteni.

És már itt is vagyok! Az elmúlt évben, ahogy azt észrevehettétek, gyakorlatilag nem született blogbejegyzés. Ennek eléggé prózai, és (így utólag legalábbis) egészen örömteli oka van: a tavalyi évben a Luca-babánk mellett szellemi munkára fordítható időm nagyjából teljes egészét kitöltötte a doktori dolgozatom megírása. Azonban jelentem, ezen is túl volnék, lassan visszavonhatatlanul kipipálhatom ezt is. Egyben örömmel jelentem, sem a kert, sem a blog-írás nem döglött be, mostantól ismét időről időre szeretnék írni rólunk, hiszen a projekt kezd abba a fázisba lépni, amikor évről-évre egyre izgalmasabb a kert, egyre több a tapasztalat.

Eltelt a negyedik év is, amióta erdőkertészkedésre adtuk a fejünket, következzen hát a már-már szokásos éves összefoglaló arról, hogy mi történt velünk 2017-ben.

Újabb év – immár a negyedik – a kertünkben. Ahogy egyre több mindent csinálunk, úgy követünk el egyre több kisebb-nagyobb (szerencsére zömmel inkább kisebb) baklövést a kertünkben, hogy aztán ezek által mindig kicsit okosabbak legyünk. A kertünk összességében (szerintünk legalábbis :-D) nagyon szépen alakul, és eléggé azon az úton halad, amit néhány éve elképzeltünk magunknak, ez a bejegyzés most zömmel mégis ezekről a kudarcokról és tévedésekről fog szólni, mivel ezek nagyon tanulságosak.

Az idei már a harmadik szezonunk, amikor növényeket ültetünk, és egyben az első olyan, amikor a vegetációs periódus nagy részében már itt is laktunk. Ezzel persze jóval könnyebb lett az életünk, úgyhogy idén minden eddiginél több növényt sikerült elültetnünk. Most, hogy a fagy végül bezavart minket, végre van időm rendbeszedni a rengeteg papírfecnit és feljegyzést, leadminisztrálni a sok új jövevényt. Én is meglepődtem, amikor összeadtam: idáig 130 hasznos évelő növényt tartok számon az erdőkertünkben, amiből majdnem 100 fajt mi ültettünk. Van ugyan pár, ami „csak” valamilyen ökológiai funkciót tölt be, de azért ezeknek a növényeknek a túlnyomó többsége közvetlenül is hasznos lesz számunkra. Jól hangzik, ugye? (A képen egy meglehetősen trópusi kinézetű csemeténk, egy szívdió – Juglans ailanthifolia var. cordiformis.)

Még mindig alig merjük elhinni, de elkészült a házunk, és már vagy két teljes hónapja itt lakunk az erdőkertünk közepén! Ezzel új korszak kezdődött az életünkben, és a kertében is. Véget ért az állandó ide-oda ingázás, a rengeteg csomagolás és logisztika. Azt már most érezni lehet, hogy sokkal gyorsabban alakul így a kert, és sokkal jobb döntések születnek attól, hogy itt vagyunk, és többet látunk belőle. Következzen egy kis összevissza összefoglaló, pár apróság és gondolat az első heteinkből, megérkezésünk örömére!

A permakultúra valahogy tényleg átformálta a gondolkodásunkat, és ez most, egy új élet berendezésekor, különösen hasznos. Például tudatosabban keressük a dolgok helyét a házban/kertben. Ha valamivel nagyon küszködnünk kell, akkor az még nincs a helyén, legyen az növény, tárgy vagy bármi egyéb. Mint ez a jiaogulan (Gynostemma pentaphyllum). Itt pont én voltam a makacs: hetekig néztem, ahogy küszködik a napon, mert valamiért a fejembe vettem, hogy abban a bizonyos ablakban néz ki jól. Aztán meguntam, áttettem egy olyan ablakba, ahol szinte egész nap árnyékban van, és azóta alig kell felé nézni, mégis gyönyörű. Ilyen kis apró áthelyezésekkel alakulunk, lesz egyre gördülékenyebb az életünk és jobb a kertünk.

Ugyan már javában benne vagyunk az újévben, de én csak azért is írok egy rövid évösszegzést. Annyi minden történt velünk tavaly, jól esik egy kicsit örülni neki, hogy milyen szépen alakul a kis életünk. Számomra a tavalyi év meglepő élménye volt, hogy a kertünk – az idáig meglehetősen extenzív bánásmód ellenére – elkezdett a nullától számottevően különböző terméssel megajándékozni minket. Ennek örömére ebben az idei évösszegző írásocskában a terméssel/termőre fordulással kapcsolatos tapasztalatokról fogok egy kicsit többet írni. Íme, ilyesmik történtek velünk a tavalyi (2015-ös) évben:

Például ez: egy szép júniusi napon vonattal mentünk le valamiért a kertbe úgy, hogy előtte hetekig nem voltunk ott. Rendesen nehéz volt beverekedni magunkat a hatalmas füvön és keresztbe-kasul kacskaringózó szőlőindákon keresztül, majd amikor szokás szerint körbejártuk a kertet, a dzsindzsában itt is-ott is fincsi gyümölcsöket találtunk, kicsi fiunk nagy örömére. Végül összeszámoltuk: hét féle gyümölcsöt termett egyszerre, amiből hatot mi ültettünk az előző évben. Persze az összmennyiség nem túl nagy, talán ha két kilót teremtek az újonnan ültetett bokraink összesen, de azért ez ennyi idő után és ennyi odafigyelés mellett nekem jól esett. Sok mindenkinek az az egyik első reakciója, ha az erdőkertesdire terelődik a szó, hogy aha, ez valami erdő, akkor olyan 15-20 év, mire elkezd teremni, ugye? Hát szerencsére nem. :-)

 Az idei már a második erdőkertészkedős évünk. Ez alatt a két szezon alatt a legrendszeresebb, mondhatni egyetlen igazán rendszeres munkánk a kertben a mulcsozás volt. Pontosabban Balázs kaszált (mihez is kezdenék nélküle…) én pedig mulcsoztam. Ez a két tevékenység tette ki a kert rendben tartására szánt munkának vagy 80 %-át, úgyhogy ez alatt az idő alatt egészen meghitt viszonyba keveredtünk a legkülönfélébb mulcsanyagokkal, és a tapasztalatok is elkezdtek gyűlni. Ezekből jön most egy kis ízelítő sok-sok képpel (utóbbiak a szokásos változatos minőségben).

Icipici bevezető azok kedvéért, akik esetleg még csak most kezdenek ismerkedni a permafondormányokkal: mulcsnak hívjuk, amikor valamilyen anyaggal takarjuk a talajt. Maga az anyag legtöbbször növényi eredetű, például szalma, széna, fűnyesedék, faapríték, fenyőkéreg, ilyesmik, de elvileg lehetne az kő, kavics vagy műanyag fólia is. A mulcsozásnak számos előnye van a növényekre nézve, és elég sok munkát tud megtakarítani a kertésznek: alatta tovább kitart a nedvesség, képes elfojtani a növényeinkkel versengő gyomokat, véd a kemény fagyok ellen és a növényi eredetű szerves mulcsanyag bomlása során tápanyagokkal látja el a növényeket (sőt, tulajdonképpen a talaj a felszínen lévő szerves anyagból és az alatta levő alapkőzetből keletkezik a talajlakó élőlények munkája során). Ez az elméleti blabla, viszont az ördög ismét a részletekben rejlik: milyen anyaggal, milyen vastagon, hol és mikor? Amikor tavaly elkezdtünk dolgozni a kertben, tudtam, hogy a mulcsozás fontos tagja lesz az eszköztárunknak, de sok volt bennem a félsz is. Lehet, hogy csak mázlink volt, de ezek a félelmeim idáig szépen sorra mind megdőltek, így egyre bátrabban mulcsozok, csak néhány apró szabályra figyelek oda (a képen kínai articsókák - Stachys affinis - nőnek az egyik mulccsal gyommentesített ágyásunkban).

Kis beszámoló és néhány tanulság az idei nyarunkról. Volt két hónap szárazság minimális csapadékkal és ezalatt vagy négy elég durva hőhullám (35-39 fokos maximumokkal és 1-2 hét közötti hosszal), ezekre még emlékszünk. Dübörög az éghajlatváltozás, sajnos jobb, ha szokjuk. Nekünk viszont idén rengeteg időnket és energiánkat emésztette fel az építkezés elindítása (épül a házunk, juhuhujj! :-)), úgyhogy idén nyáron a kertnek, azon belül a majdnem 30 db tavaly ősszel ültetett, és a telet túlélt csemeténknek szinte egyedül kellett boldogulnia. Oké, a kifejlett fák és bokrok mindennél jobban bírják a nyári hőséget és szárazságot a mélyre hatoló gyökereikkel, nem véletlenül akarunk mi erdőkertet. No de azért a két literes konténerekből kiültetett elsőéves csemeték…

Ilyen piszkafa növényekről van szó (vérbarack), ez pl. tavaly őszi kép, közvetlenül ültetés után:

Most pedig jöjjön az idei első bejegyzés: némi beszámoló az első telünkről. Tavaly ültettünk csomó mindent (lásd itt és itt), és bizony kicsit azért izgultam, hogy mi marad meg belőlük. Oké, a tavaszi ültetésű bokrok mind szépen megeredtek, de azért ezek elég életrevaló növények voltak. Elöljáróban: bár voltak veszteségeink, a növények nagy része túlélte a telet, mi pedig okosabbak lettünk jópár tanulsággal. Jönnek is mindjárt sorban.

Előbb azonban egy kis bevezetés. Tavaly nyáron, amikor elkezdődött az őszi ültetés tervezése, először azt kellett kitalálnunk, hogy mi alapján válasszunk a hosszú „mi mindent lenne jó kipróbálni” listánkól. Egyrészt adott volt, hogy ez a rész lesz legmesszebb a házunktól, így sok olyasmit terveztem ide, ami nem túl igényes, és előreláthatólag nem kell vele sokat törődni (mondjuk lássuk be, szerencsére a fák és bokrok jelentős része ilyen). Ráadásul ez az egész telkünk legmélyebben fekvő része, úgyhogy ennek a területnek egy részén megkötést jelent a tavaszi magas talajvíz. Éppen ezért ide terveztem minden vizet tűrő, vízkedvelő növényt - szerencsére meglepően sok ilyet találtam a listáinkon. Ezeken túl viszont a fő-fő szabály, amit megpróbáltam követni, ennyi volt: csak minél vegyesebben. Van ugye egy olyan – permakultúrában igen sokat emlegetett – mondás, miszerint „Ne tégy mindent tojást egy kosárba”. Ennek a szabálynak az első komoly telepítéskor pláne nagy jelentősége van, hiszen még nem sokat tudunk a területről, így minél több féle növényt ültetünk, annál kisebb eséllyel bukunk nagyot. A gyakorlatban ez nálunk ilyesmiket jelentett:

1. Nagyon vegyesen válogattam család szempontból (a növények kb. 30 %-a rózsaféle, kb. 20 %-a N-kötő, a többi meg sokféle egyéb vegyesen).

Lassan teljes egy éve a mienk ez a kis darab föld. Az elmúlt hetekben-napokban sokat beszélgettünk-gondolkodtunk az idei évünkről, ennek van itt az ideje, no. Arról, hogy mit is okozott a kert az életünkben, hogy olyan irányba tartunk-e, ami kedvünkre való. Különösen sokat beszélgettünk az erdőkert-projekt egy vetületéről: arról, hogy az előzetes elképzeléseinkhez képest, illetve abszolút-értékben mennyi munkával járt az erdőkert-telepítés és a kert rendben tartása. Ez egy nagyon fontos szempont. Sokan hüledeztek, amikor meghallották, hogy mekkora telket akarunk, hiszen sokaknak van tapasztalata arról, hogy egy átlagos méretű kert mennyi vég nélküli robottal jár, mi pedig ennél bő 3x nagyobbat vettünk végül (3300 nm), pedig szabadidőnk nincsen sok. Biológusként azonban nagyon sokféle természetvédelmi célú élőhelykezelésbe kóstolhattam bele, ami számomra jóval hihetőbbé tette a permakultúrának azt az alapgondolatát, hogy ha kertjeinket a természetes társulások mintájára alakítjuk, akkor fenntartásuk a természetes társulásokhoz hasonlóan tényleg kevés munkát igényel majd. Talán ez adta a bizalmat, hogy mégis bele merjünk vágni.

Most pedig jöjjenek a tapasztalatok, következzék az első évünk munka szempontból, mivel szerintem ez elég tanulságos, és sok erdőkertészettel szimpatizáló sorstársat érdekelhet. Egyben buzdítanék mindenkit, aki úgy olvassa ezt a blogot, hogy vannak saját tapasztalatai a témában, hogy azokat alább ossza meg bátran mindannyiunk okulására!

Mennyit dolgoztunk?

Lassan közeledünk az első év végéhez. Kezdünk összeismerkedni a kertünkkel, és ezzel együtt egyre inkább otthon érezni magunkat benne. Az elmúlt időszak alatt ilyen-olyan formációkban elég sok családtag, barát és mindenféle rendű-rangú ismerős megfordult a telken. Vérmérséklettől függően az emberek nagyon különbözőképpen viszonyulnak a kicsit rendetlen, kicsit szokatlanul nagy, de már most is eléggé élettől lüktető kertünkhöz, egy dologban azonban a látogatók 90 %-a egyet szokott érteni: aki csak meglátja, elszörnyülködik a 800 nm bozótunkon (valójában felhagyott gyümölcsös idős gyümölcsfákkal, benne cserjékkel és tisztásokkal). Szinte kivétel nélkül óvatosan, vagy kevéssé óvatosan, de elő szoktak hozakodni vele, hogy és ezt hogyan fogjuk innen tudni eltűntetni? Egyesek ajánlják a dózert, mások a glialkát, és ennél a résznél mindenki nagyon szokott sajnálni minket. Én meg attól függően, hogy éppen hogyan sikerül, néha mondok valami frappánsat, néha elkezdem kifejteni, hogy miért nem baj a bozót, néha meg csak hebegek-habogok. A vége általában udvarias, bár értetlen hallgatás, hiszen egyáltalán nem tervezünk bozóteltúrást. Az elmúlt héten ez a történet vagy háromszor ismétlődött meg, mi viszont olyan sokat kaptunk ettől a bozóttól, hogy nagy igazságtalanság lenne nem megvédenem, ha máshol nem sikerül, legalább itt, írásban. Úgyhogy íme, mérgemben jól összeszedtem, hogy mi mindennel szolgált minket csak idáig: