Permablog

Ahogy egyre több gyakorlati kérdésben kell döntést hoznunk a kertünkben, azt vesszük észre, hogy mindent másképp kell csinálni, mint a konvencionális kertészetben, az eredmény pedig szívdobogtatóan izgalmas! Ma az egyik legfeltűnőbb ilyen különbségről szeretnék írni: a holtfáról. Alapból nem nagyon szeretünk elhalt növényi anyagot látni a kertjeinkben, talán mert az olyan rendetlen. Ebben az erdőkertészet erősen különbözik attól, amit megszoktunk. Hiszen azt szeretnénk, hogy a kertünk nagyjából úgy működjön, ahogyan egy erdő, mert így tud a természetes rendszerekhez hasonlóan önműködő és stabil lenni. Márpedig ezekben vannak termelők (növények), fogyasztók (állatok) és lebontók (akik elhalt szerves anyagot esznek: bacik, egysejtűek, gombák, fonálférgek, ízeltlábúak és ki tudja, még ki mindenki). Ha viszont egy kertben nincs sok-sok elhalt növényi anyag, akkor nincsenek lebontók sem, vagyis nem működik az anyagok körforgása. Mint egy háromlábú szék két lábbal...

A természetes erdőkben irgalmatlan mennyiségű holtfa van, olyan sok, amilyen sokat alig tudunk elképzelni, mivel manapság gyakorlatilag nincs természetes erdő. Képzeljetek el egy átlagos hazai gazdasági erdőt, amilyenekben kirándulni szoktunk, és a benne levő holtfa mennyiséget szorozzátok fel minimum 10-el... Én láttam a hazai néhány erdőrezervátumból kettőt, amik közelítik a természetes állapotot, ezekben alig lehet járni a kidőlt fatörzsektől.

Miért írtam le mindezt? Mert egyre inkább úgy érzem, hogy az egyik fontos szempont, amiben egy ökoszisztémaként működő kert különbözik egy „simától” a sok-sok holtfa jelenléte. Valahogy érzem, hogy ez a helyes irány. Úgyhogy igyekszünk sok faanyagot felhalmozni. De nem csak úgy, hiszen ez a kertünk, amiből azt szeretnénk, hogy a többi teremtmény mellett nekünk is sok hasznunk származzon. Úgyhogy mindenféle furmányos technikákat fogunk kipróbálni, amikkel a holt faanyagot a szolgálatunkba állíthatjuk.

A telek valamikor a tél végefele került a birtokunkba, és valahogy azt gondoltuk, jó ideig még nem sok minden fog változni az életünkben. Örülünk, és néha nézzük, ahogy alszanak a fáink, hiszen tél van. Ehhez képest egy hét múlva azon kaptuk magunkat, hogy kartonpapírt kunyerálunk a környező boltokban, azt számolgatjuk, hogy hány zsákot kell megtölteni lombbal, ha valahány m2-en 10 cm borítást szeretnénk... Az életünknek ez a felbolydulása kicsit váratlanul ért minket, de közben nagyon-nagyon jó érzés is volt egyben.

Ebben a bejegyzésben az első komolyabb akciónk néhány tanulságát szeretném megörökíteni. Anyu már jó ideje tartogat nekünk pár cserjét, amik az ő kertjében nem fértek el. Mivel a tavasz ilyen hamar jött, ezeket hamar el kellett ültetni, mielőtt nagyon hajtásnak indultak volna. Ezzel jól előre szaladtunk, hiszen azt képzeltem, hogy hónapokig csak tervezgetni és gondolkodni fogok, de az élet folyik, a bokrok nem várnak, és ez így van jól.

Ha szokványos kertészek lennénk, ez úgy zajlott volna, hogy fogjuk a bokrokat, kiás, átszállít, beás valahova, kész. De mi nem szokványos kertészek vagyunk, és hogy a permakultúra mennyire másképp működik, azt most tapasztaltam meg először igazán a gyakorlatban. Először is a projekt nem ott kezdődött, hogy kiás. Hanem ott, hogy felírtam egy papírlapra, hogy miket kapunk, aztán leültem egy halom könyv mellé, és elkezdtem olvasni. Aztán netezni. Aztán gondolkodni. Összegyűjtöttem, hogy mit lehet tudni az adott növényekről: mi az eredeti élőhelyük, milyen szerepet töltenek be a társulásukban. Mekkorára nőnek, milyen igényeik vannak, és mit csinálnak, ami esetleg más fajoknak jön jól. Magam is meglepődtem, hogy mennyi újat tudtam meg. Tudtátok, hogy a piros ribizli szinte az egyetlen a gyümölcstermő cserjék között, ami jól bírja a teljes árnyékot? Hogy a goji-bogyó jól passzol a diófához, mivel azon kevés növény közé tartozik, aminek nem árt a juglon (ahogy a burgonyafélék családjának számos más tagjának sem)? Vagy, hogy a homoktövis mindent tud, ami egy jó dajka-növénytől (nurse-plant) elvárunk? Miután eleget olvastam, kb. 1 hétig pihentettem az infókat, és gondolkodtam. És szép lassan kialakult, minek hol lesz a helye. A ribizlik tökéletesen illennek a gyümölcsfa-guildekbe, a piros ribizliket egy almafához, a feketét egy szilvafához társítjuk. A goji egy leendő diófa déli oldalára kerül, a homoktövisek pedig annak a nagy gyepnek a szélére szélvédelemnek, ahova ősszel már fákat szeretnénk ültetni. Persze könnyen lehet, hogy egy ilyen agyalós hét után is lövünk bakot, de talán kevesebbet.

Most kezdődik életünk valószínűleg egyik legnagyobb kalandja: nekikezdünk egy erdőkertnek, és reméljük, ez az ötletünk mostantól végigkíséri majd az életünket. Már egy ideje motoszkál a fejemben, hogy erről érdemes lenne blogot írni. Ez jelentene némi plusz motivációt arra, hogy rendesen dokumentáljam az eseményeket, segítene rendezni a gondolataimat, és a tévedéseink és sikereink talán felesleges köröket spórolnának meg másoknak, hiszen tudom, hogy nem vagyunk egyedül. Úgyhogy megpróbálom.

Mi az az erdőkert? Most az egyszer, az elején, leírom, hogy én mit értek erdőkert alatt, mivel ez egy kicsit előrevetíti, hogy miről fog szólni ez a blog. Egy erdőkert olyan sok-sok fajból álló, gondosan megtervezett rendszer, ami azt az állapotot utánozza, amikor a természetben a bozótból erdő lesz: vannak benne nagyobb és kisebb fák, bokrok, sok-sok évelő lágyszárú és kúszónövények. A fák ritkán állnak, így sok-sok fény jut az alsóbb szintekre. Benne a növények szinte mind ehetőek, de legalábbis hasznosak valami módon nekünk, vagy a rendszernek. Szóval terem benne kaja. Sok kaja, hiszen a mérsékelt övi példák alapján egy erdőkert a legintenzívebb szántóföldi gazdálkodással is felveszi a versenyt hozamban. Ha jól sikerül, akkor a munka nagy része a betakarítás, a talaj nem romlik, hanem épül, és a rendszer egésze egészséges anélkül, hogy a növényvédelemmel külön foglalkozni kellene. Ráadásul igen ellenálló az éghajlati szélsőségekkel (pl. tavaszi szárazság, nyári aszály, viharok) szemben, rugalmasan képes alkalmazkodni a melegedő klímához, rajtunk kívül sok-sok élőlénynek ad otthont, és, mint minden harmonikus rendszer, szép is egyben. Nem csoda hát, ha beleszerettem. Trópusokon nagy múltja van az erdőkertészetnek, mérsékelt övben a legidősebb erdőkertek talán 30-40 évesek lehetnek. Ezek szuperül működnek, szóval a koncepció életképes mérsékelt övön is, de tőlünk zömmel nyugatabbra vannak, felénk még csak elvétve, pedig nekem mély meggyőződésem, hogy ez az erdőkertesdi nagyon idevaló.

Rólam: Engem a Jóisten impulzusok igen fura kombinációjával áldott meg idáig, mintha tudatosan készítgetett volna erre a pályára. Rengeteg agrármérnök és kertész felmenővel, biogazdálkodó anyukával indított, hogy aztán ökológiát, természetvédelmet, sőt erdőökológiát tanuljak évekig, némi növényrendszertannal megspékelve. Aztán jött a permakultúra és az erdőkert. Ez a rengeteg féle szemléletmód egyrészt szuper, másrészt nem könnyű. Próbálom úgy kihasználni ezt a sokféle innen-onnan hozott tudást, hogy egy felesleges kapavágást se ejtsünk a kertünkben a hagyományos irányzatok nyomására.