Fáó Ági szerint...

1.

A Rites of Passages kurzus ötlete a számomra emlékezetes „Passion For The Earth” nemzetközi találkozón született meg 2011 áprilisában. Vendéglátónk, a svájci Yvan Ritz a svájci parlament legfiatalabb tagjaként mint zöld politikus kezdte felnőtt életét, majd a híres angol Schumacher College-ban tanult holisztikus tudományokat. Én a skóciai Findhorn ökofaluban találkoztam vele először, majd a 2011 áprilisában Máriahalmon tartott találkozón mesélt nekem a Kaliforniai „School of Lost Borders”-ről, ahol az őslakos amerikai hagyományokra épülő beavatási szertartásokat tartanak mai amerikai fiataloknak.

Az ősi tradíció újjáéesztése arra a hiányra épül, mely napjaink legtöbb kulturáját jellemzi: társadalmunkból hiányzik a felnőtté válást markánsan jelző határkő, a felnőttek közösségébe beavató szertartás. Ez a hiány megmutatkozik abban, ahogyan fogyasztói társadalmunkban a felnőttek többsége egész életében újabbnál újabb „játékokat” vásárol és fogyaszt, és abban is, ahogyan a fiatalok nagy erőfeszítésekkel próbálják útjukat megtalálni, ahol a szülőknek nincs ideje, az iskolának pedig nincs módja hogy értékeket közvetítsen a felnövekvő embereknek.

A felnőttkorba a gyermeknek át kell lépnie, a társadalomnak pedig fel kell ismernie ezt az átváltozást. A ma leginkább felélesztett rituálé, a böjttel összekötött vízió-keresés, a „vision quest” megjelenik sok hagyományban, kultúrkörben, leginkább az amerikai indiánoknál, és gondolhatunk az újszövetségben Jézus pusztában töltött transzformatív negyven napjára is. A beavatandó elhagyja otthonát, családját hogy kivonuljon a Természetbe, az avatott vezető pedig felkészíti az utazásra. Testén kívül nem visz semmit magával, sem élelmet, sem védelmet.

A Qest újkori változatában víz, hálózsák és egy darab ponyva az engedélyezett felszerelés. Majd három - négy nap teljes magányban, sátor, védelem, élelem nélkül, otthonhagyva telefont, könyvet, naplót, vagy bármely „pótcselekvésre” késztető felszerelést.

Egyes egyedül, az egykori gyermek szembenéz az elemekkel, a sötétséggel, a félelemmel, az éhséggel. Az „én” meghal egy bizonyos értelemben, hogy aztán egészen más minőségben születhessen újjá.

A rituálé a Hős archetípusát idézi, a magyar népmesék legkisebb királyfiját. A hős útnak indul, a külvilág és saját benső világának útján, hogy kalandjai után erősebben, emberesebben, készen a felnőtt életre, visszatérhessen a társadalomba. Visszatérhessen, és magával vihesse a frissen felfedezett tehetséget – mi az, amit Ő hozzáad majd ehhez a társadalomhoz?

Minderről szó esett a december 9 és 16 között megrendezett nemzetközi ifjúságsegítő képzésen a svájci Finhaut-ban, ahol a Mont Blanc közvetlen szomszédságában, a sűrűn behavazott magas hegygerincek közötti kicsi faluban ahol Európa számos országának húsznál több ifjúság- és közösség- segítője töltött el egy hetet együtt, egymástól, a közösségtől és a Helytől tanulva.

 . ~ . ~ . ~ .

2.

A képzés témájaként a beavatási szertartásokról tanultakon kívül több olyan dolgot viszek haza, amelyek a közösségi léthez tartoznak. Egyik ilyen a szintén ősi kultúrákban (szinte mindegyikben) megtalálható közösségi kommunikációs forma, a „council”, melyet magyarul „tanács”-ra lehetne fordítani, ha nem használták volna itthon 40 évig egy cseppet sem demokratikus struktúrára ezt a szót.

A „council” alkalmas egy közösségen belüli bármely kérdés feltárására, a közösségi intelligencia felébresztésével és aktivizálásával. A földön ülünk, hogy minél erősebb legyen kapcsolatunk Földanyánkkal. Kézről készre jár egy rituális tárgy, mely lehet egy természet mintázta míves kő-vagy fadarab. Akinél e tárgy van, annál van a kör teljes figyelme, ő beszél, és mindenki némán, hallgatásával és figyelmével segíti a beszélőt. A „council”-ban nincsenek viselkedési szabályok, ám van néhány alapelv. A beszélő a szívéből szól. A hallgató a szívéből figyel. Aki beszél, spontán beszél – nem tervezi meg mit akar mondani majd ha rá kerül a sor, hanem hagyja, hogy akkor és ott jöjjön elő belőle az, ami kikívánkozik – ha hallgatás, akkor hallgat. A beszélő a Lényeget mondja, a szívéből kikívánkozó mondanivaló esszenciáját. A kör közepén a Tanács megkezdésekor gyertyát gyújtunk, mely a közösség lelkének szimbóluma.

A Tanács egy különleges tér, melyet fiatalokkal és bármilyen közösségben hasznosnak érzek. Szót kapnak a hallgatagok is, nincs egymás szavába vágás, nincs egymás eluralása, nincs saját véleményt megvédő görcsös ragaszkodás. Az „én”-ről átkerül a figyelem a „mi”-re, és a tanács a benne lévő egyének összeségén kívül, azon túl életre hív egy magasabb rendű entitást, a Közöst. Az együttlétben, a figyelemben, a szívtől szívhez szóló kommunikációban pedig megszületnek a kérdések, és nem ritkán a válaszok is személyes kérdéseinkre.

A Tanács a közösség intelligenciára épülő együttlétnek csak egyik eleme volt, számomra példaértékű volt az, ahogy a szervezők egy előzetes elképzelés mentén, vázlatos programmal, ám teljesen a történések, események, ott lévő emberek közötti kölcsönhatások áramlatára hagyatkozva segítették a közös tanulást.

A különböző tanulási módszerek közé beleszőtték az intuitív, a „jobb agyféletkére” épülő élményeket, mint például az automatikus írás, és az egyedül, a terémszetben töltött idő egy konkrét „belső” kérdéssel, melyre a „külső” természet adja meg a választ, iránymutatást.

A program levezetésébe bevonták a jelenkévőket, így egymástól is tanulhattunk, és olyan rendkívüli programokat ismerjettünk meg, mint pl. a skót WWF megbízásából lezajlott „Nature of Change” tanulási folyamat.

. ~ . ~ . ~ .

3.

A kpzés során megismert „Nature of Change” programot vezető Dave és Megs transzperszonális pszichológiával illetve pszichiátriai kezeléssel foglalkoznak, magánéletükben és munkájukban is fontos a természet jelenléte, a természet és ember szoros kapcsolata, sőt egysége.

A program alapját képző csoportmunkában és blog írásban tizennyolc résztvevő vett részt, mindannyian menő cégek felső vezetői, úgymond társadalmi befolyással bíró emberek. A folyamat célja volt a résztvevők szemléletmódjának alakítása egy ökológiailaig fenntarthatóbb társadalom felé. A csoportmunka 16 napja 6 hónapos időtartam alatt zajlott le, melynek során ökológiai kérdéseket vitattak meg, majd a tanulás lassan elmozdult a fejtől a szív felé, az önismeret mezsgyéire. A gyakorlatok és együtt töltött napok alatt a résztvevők egyre hosszabb időket töltöttek a természetben, egyre jobban figyelve intuíciójukra, a természetben tölött idő hatásait pedig egymással személyesen osztották meg, majd blogbejegyzéseket is írtak.

A két kutató a program alapján megvalósított kutatási eredményben nem kevesebbet állít, mint hogy az ember a terémszettel való intim kapcsolat kialakítása során újra definiálhatja önmagát, egyéniségét kiterjesztheti a körülötte lévő emberi és nem emberi közösség tagjaira, megtapasztalhatja „ökológiai énjét”. A világban való létezésnek ez egy olyan módja, amikor az ember az önös céloktól belső indíttatásból mozdul el a Közös felé, hiszen saját magát már nem is képes az őt körülvevő természettől elhatárolva definiálni. Így belső indíttatássá válik hogy a természettel összhangban éljen, hogy részt vegyen az ökológiailag fenntartható társadalom építésében.

A program egyik eredményeként, három „befolyásos”résztvevő hatására a skóciai alaptantervbe bele került a természetben eltöltött idő mint a környezeti nevelés része.

A képzés során ellátogattunk egy addikciós problémákkal küzdő fiatalokat nevelő helyi iskolába. A magas hegycsúcsok között megbúvó hagyományos stípulú épület az iskolát működtető intézmény második iskolaépülete, melyet felajánlásként kaptak. A „Les Rives Du Rhone” iskola alapítója egy filozófus volt, aki hitt a gnosztikus kereszténység alapelveire épülő nevelés erejében. Ez a nevelés a testet, a szívet és a lelket veszi célba. Nincsenek hosszú padsorokkal tölött tantermek, és nincsenek táblák. Az épület minden szegletéből hagyomány és stílus érződik, a fogadó teremben a tanulók által mívesen kialakított intarziás asztal, mitológiai hősöket mintázó berakásokkal. Ez egyike a tanulók által működtetett műhelyek alkotásainak, a faművelésen kívül üvegmívességet, fazekasságot, íjászatot, állaltartást, földművelést és kitartást tanulnak. És zenét.

Életemben először hallottam leginkább a rapper kulturára emlékeztető kinézetű egykori drogfüggő vagyány tizenéses fiatalokat ortodox énekkórus stílusban előadott saját komponálású dalt énekelni. A szöveg arról szólt, hogyan erősíti meg a testet és a lelket az élet szeretete. Ahogyan az itt lakó fiatalok franciául mondják, itt megtapasztalják, milyen az, amikor az „élettől vagy betépve”. A fiatalok néhány itt töltött hónap után, amikor nevelőik késznek érzik őket, négy napot töltenek el a környező hegyekben egyszál hálózsákkal. Majd pár hónap múlva ismételt próba következik, ezután 7 napra. Aki mindezt túléli, az megerősödött a végső próbatételre, az észak-afrikai sivatagban töltött böjtre, „vision quest”-re. Búcsúzó csapatunkkat újabb kórusdalt énekelve kísérték a kijárathoz.

Szeirntem nem csak Svácban, a vadregényes Mont Blanc közelében, hanem a mi szelídebb tájainkon is átélhetjük a természet lélekformáló hatását. Ez a célunk a Pandora Egyesület programjaival. Segítőként szívesen látunk bárkit aki hasonló céllal dolgozik fiatalokkal, gyerekekkel, közösségekkel.

-- 

Berecz Ági