EcoVitka
Átmeneti szertartások Fáó-ban
- Betűméret: Nagyobb Kisebb
- 1667 megjelenés
- 0 hozzászólás
- Nyomtatás
- Könyvjelző
A Pandora Egyesület meghívására a Svájci Finhautba látogattam egy hétre egy nemzetközi műhelyre amelyen környezeti nevelők és fiatalok képzésével foglalkozók osztották meg egymásnak ismereteiket. Egy intenzív és interaktív tanulási folyamaton keresztül ismerkedtünk a világ hagyományaiban fellelhető beavatási szertartásokkal. A képzés olyan mintákról és hagyományokról lebbentette le a fátylat, amelyek a reményt vesztett és szappanbuborék álmokat kergető fiatalságot olyan inspiráló új utrakra terelhetik ahol a képességeik kibontakozhatnak és a társadalom és föld számára is hasznos élőlényként élhetik életüket.
De kik is ez a "fiatalság" és miért is lenne bármiféle beavatásra szükségük?
Sok AHA-pillanattal tarkított egy hét volt ez...
Egy résztvevő felvetette a kurzus alatt, hogy szörnyű, hogy a fiatal lányok 15 évesen arra készülnek, hogy mielöbb elveszítsék a szüzességüket. Mint anyát, akinek lassan ilyen korba lépő lánya van, teljesen megértem. Azonban szerintem ebben semmi szörnyű nincs. A macskák, tyúkok a tanyán abban a pillanatban, amikor biológiailag éretté váltak el is kezdtek sokasodni, porontyokat ösztönösen terelgetni. Végzik a dolgukat.
Szerintem inkább az hajmeresztő, hogy milyen sokáig megállunk ezeken a 15 és 40 év közötti semleges vizeken.
Mielött félreértenétek: Nem szeretnék véleményt alkotni és kielemezni, hogy a spektrum melyik vége miért jó vagy rossz.
Ez egy egyszerű megfigyelés. Méghozzá megfigyelés az én szemgolyóimon, fülcsatornámon, szimatolómon és egyéb számomra ismert és még fel nem fedezett érzékszervemen keresztül szűrődik be a tudatomba. Ebből aztán ezt a képet kaptam:
Mennyi frissen érettségizett fiatalt termelnek az iskolák (közben azt halljuk, ma már ez a minimum), hogy aztán az okj-s képzések karmainaknak végeláthatatlan sorába vessék őket, amik pedig egy, két, három szakmával a zsebben terelnek tovább a munka(nélküli)piacra. Vagy a család büszkeségeként irány az egyetem, halmozzuk a diplomákat, ahol a nap végén szintén munkanélküliként, vagy más esetekben hivatalokban, puha vagy fapados irodai székekben jo-józva érik be a fejtágítás gyümölcse. 30 évesen sokan még ebben a fél gyerek, fél felnőtt állapotban ringatózunk: A biológiát fura játéknak használva és kacatokért a kisgyerek elszántságával toporzékolva. Közben meg azt hajtogatjuk, hogy jaj, még utazgatni, tanulni szeretnék. Még nincs házam, kocsim, egzisztenciám, vagyonom, no és a kárrier, az most mindennél fontosabb.
Ítélet helyett és az iskola ízekre szedését mellőzve azon gondolkodom, hogy mik lehetnek azok az eszközök, amik ezt a mi fiatalságunkat egy olyan mederbe tereli ahol látjuk, hogy valójában van elég és a minél több és jobb nem biztos, hogy a boldogság igazi fokmérői.
Mi az ami valós célt ad az életnek? Hogyan találjuk meg a helyünket a világban, ha az iskola csak a hanyatló ipari társadalom hallucinációjára készített fel minket?
Ezt a kérdést most itt nyitva is hagyom. Közben az a gondolatom támadt, hogy ezt a Fáó-i történetet több részletben fogom elmesélni, mert begolyózok a sok gépeléstől. Szóval legyen egyenlőre ez egy kis gondolat ébresztő. Lehet, se füle - se farka, de most nem szeretném hosszabra húzni. Most ébredtem rá, hogy képtelen vagyok egy ripsz-ropsz gyors beszámolót írni a kurzusról, mert sok minden bennem is csak most ülepszik. Ha egy-egy érdekesebb fonalat kiragadok és azt elemsélem, talán végül sikerül rendszerezni ezt a kusza és töbszörös átfedésekkel tarkított millió dimenziós sokismeretlenes egyenletet.
Lazításként: