A telek valamikor a tél végefele került a birtokunkba, és valahogy azt gondoltuk, jó ideig még nem sok minden fog változni az életünkben. Örülünk, és néha nézzük, ahogy alszanak a fáink, hiszen tél van. Ehhez képest egy hét múlva azon kaptuk magunkat, hogy kartonpapírt kunyerálunk a környező boltokban, azt számolgatjuk, hogy hány zsákot kell megtölteni lombbal, ha valahány m2-en 10 cm borítást szeretnénk... Az életünknek ez a felbolydulása kicsit váratlanul ért minket, de közben nagyon-nagyon jó érzés is volt egyben.

Ebben a bejegyzésben az első komolyabb akciónk néhány tanulságát szeretném megörökíteni. Anyu már jó ideje tartogat nekünk pár cserjét, amik az ő kertjében nem fértek el. Mivel a tavasz ilyen hamar jött, ezeket hamar el kellett ültetni, mielőtt nagyon hajtásnak indultak volna. Ezzel jól előre szaladtunk, hiszen azt képzeltem, hogy hónapokig csak tervezgetni és gondolkodni fogok, de az élet folyik, a bokrok nem várnak, és ez így van jól.

Ha szokványos kertészek lennénk, ez úgy zajlott volna, hogy fogjuk a bokrokat, kiás, átszállít, beás valahova, kész. De mi nem szokványos kertészek vagyunk, és hogy a permakultúra mennyire másképp működik, azt most tapasztaltam meg először igazán a gyakorlatban. Először is a projekt nem ott kezdődött, hogy kiás. Hanem ott, hogy felírtam egy papírlapra, hogy miket kapunk, aztán leültem egy halom könyv mellé, és elkezdtem olvasni. Aztán netezni. Aztán gondolkodni. Összegyűjtöttem, hogy mit lehet tudni az adott növényekről: mi az eredeti élőhelyük, milyen szerepet töltenek be a társulásukban. Mekkorára nőnek, milyen igényeik vannak, és mit csinálnak, ami esetleg más fajoknak jön jól. Magam is meglepődtem, hogy mennyi újat tudtam meg. Tudtátok, hogy a piros ribizli szinte az egyetlen a gyümölcstermő cserjék között, ami jól bírja a teljes árnyékot? Hogy a goji-bogyó jól passzol a diófához, mivel azon kevés növény közé tartozik, aminek nem árt a juglon (ahogy a burgonyafélék családjának számos más tagjának sem)? Vagy, hogy a homoktövis mindent tud, ami egy jó dajka-növénytől (nurse-plant) elvárunk? Miután eleget olvastam, kb. 1 hétig pihentettem az infókat, és gondolkodtam. És szép lassan kialakult, minek hol lesz a helye. A ribizlik tökéletesen illennek a gyümölcsfa-guildekbe, a piros ribizliket egy almafához, a feketét egy szilvafához társítjuk. A goji egy leendő diófa déli oldalára kerül, a homoktövisek pedig annak a nagy gyepnek a szélére szélvédelemnek, ahova ősszel már fákat szeretnénk ültetni. Persze könnyen lehet, hogy egy ilyen agyalós hét után is lövünk bakot, de talán kevesebbet.

A másik megoldandó problémakör az volt, hogy mit csináljunk a bokrok körül? A legtöbb fásszárú nem igényel tápanyag-utánpótlást az első éveiben, kivéve, ha extrém gyenge váztalajra kerül. Viszont az összes kinézett helyen ilyen-olyan lágyszárú vegetáció van, és ez segítség nélkül nem túl jó kezdet egy bokornak. Azt olvastam, hogy a facsemeték akár kétszer gyorsabban is nőnek, ha kinyírjuk körülöttük a füvet, biztos nincs ez másképp a bokrokkal sem. Úgyhogy itt is gondolkodtam, olvasgattam, majd összevadásztuk a szükséges anyagokat, és már jöhetett is a tényleges ültetés. A beültetett bokrok körül pedig ezt csináltuk: 1 m átmérőjű körben kis átfedéssel, lapra szerelt, vízbe áztatott kartondobozokat fektettünk le. Ezekre dobtunk 1-2 ásónyom földet, majd kb. 10 cm lombavart tettünk a tetejükbe, és ezt is jól belocsoltuk. Azt remélem, ez segít nedvesen tartani a talajt, így talán egyáltalán nem kell locsolnunk a bokrokat az első évben sem, plusz kinyírja a füvet, és építi a talajt. Az eredmény a képeken látszik, a szél nem fújta el az avart (amitől pedig tartottam), és ültetés után 1 hónappal a karton alatt a föld még lucskosan vizes. (A képeken rendre egy goji és egy kis homoktövis lányka látható.)

Mérleg idáig: sokkal több gondolkodás, kicsit több szervezés, kicsit több munka, de ha minden jól megy, mostantól boldogabb, önműködő bokrok, jupijé!