Hetedik éve alakul a kertünk, következzék a lassan már szokásos beszámoló az elmúlt évünkről!
2020-ról elsőre talán mindenkinek remek koronavírusunk jut eszébe, nekem azonban még egy valami beugrik rögtön ezután: nagyon extrém év volt időjárás szempontból. Ahogy egyre jobban és jobban a kertünkben (és a kertünkből) élünk, ezt is egyre jobban észrevesszük. Pedig sajnos fogunk még cifrábbat is látni, azt hiszem…
Azzal kezdődött, hogy egy nagyon enyhe és száraz tél után az eddigi legszivatósabb tavasz következett fagy szempontból. Nálunk összesen három körben fagytak el a legkülönbözőbb dolgok, többek között az összes körte, sárga- és őszibarack, a szilváink egy része, néhány féltett csemeténk és a veteményesben is ez-az. Áprilisban -7 fokot is mértünk, az utolsó fagy pedig május 13.-án volt. Olyasmik is komoly fagyáskárt szenvedtek, amik soha korábban. Például ilyen csúfosan nézett ki az utolsó fagy után indián banánunk, aminek az elmúlt években soha nem ártott sem téli, sem tavaszi fagy (egyébként szépen újrahajtott, de a várt termést attól még buktuk):
Ezek pedig elfagyott egresek, ilyet sem láttam még soha:
A tavaszi fagykárt szenvedett növények mindig ki szoktak hajtani, idén viszont néhány féltett csemeténk úgy járt, hogy elfagytak egyszer, majd még egyszer és harmadjára már nem a nemes hajtott ki, csak az alany…
Egyben igen tanulságos is volt ez az időszak, kiderült például, hogy a magaságyás fagy szempontból is sokat számít, az alábbi két kép az utolsó fagy után készült (elsőn a veteményesünk, másodikon a magaságyás):
És az is kiderült, hogy a ház déli oldalára ültetett füge…
…és gránátalma helyét is jól sikerült eltalálni, nekik sem lett semmi bajuk a májusi fagytól.
Majd a kertünk történetének eddigi legszárazabb tavasza következett. Mivel mérjük, egész pontosan is tudom: 28 mm csapadék esett a március közepétől június közepéig tartó 3 hónapban, az ilyenkor szokásos 150 mm helyett, és a leesett csapadék nagy része is olyan porverő 1-2 mm-ekből jött össze, amikből a talajba alig jutott valami. Az erdőkert egészen jól vizsgázott. Éppen ez az egyik hatalmas előnye az efféle évelő rendszereknek: amíg éves szinten leesik a szükséges csapadékmennyiség, annak eloszlására sokkal kevéssé érzékenyek. Nagyjából egy-másfél hónapig itt meg sem kottyant a szárazság – ezután viszont az egy éven belül ültetett csemetéket és kényesebb bogyósokat néha locsolgattam. A többi növénynek nélkülünk kellett boldogulnia. Meg is tették, viszont az idei hajtásnövekmények nagyon kicsik lettek, leginkább ebből látszik, hogy a tavaszi csapadék azért nekik is hiányzott. A veteményesben viszont tragikus tud lenni egy ilyen tavasz. Ráadásul hiába üzemeltük be éppen ebben az évben a második 1000 literes esővízgyűjtőnket és hiába telt volna meg mindkettő 8-10 mm esőtől, egyszerűen nem esett annyi, úgyhogy idén először csapvízzel kellett öntöznünk a veteményesben, hogy legalább úgy-ahogy kikeljenek a dolgok. Végül aztán, amikor elkezdett esni az eső, néhány nap alatt másfél havi adagot kaptunk, és örömmel láttuk, hogy a kertünk mindet képes volt elnyelni. Ez olyan permahülyeség, azt hiszem: szakadó esőben kint szaladgálni a kertben, és nézegetni, hogy nem folyik-e el akár csak egy csepp is valahol!
Aki esetleg még nem csinált ilyet, annak melegen ajánlom! Egyrészt nagy élmény, másrészt nagyon tanulságos és fontos saját két szemünkkel megnézni, hogy mit csinál a víz egy-egy nagyobb zuhé során a kertben!
Végül egy igen hűvös nyár következett. Ennek ugyan megvannak a határozott előnyei is, azonban egészen meglepő módon hiányzott a nyári meleg: csomó minden egy teljes hónappal később érett be, mint más években szokott, így egy hónappal rövidebb lett a szokásosnál a paradicsom-szezon, kiderült, hogy a kápiák zölden is finomak, és szurkolhatunk, hogy vajon beértek-e kellőképpen a kényesebb csemetéink idei hajtásai ahhoz, hogy átvészeljék a telet.
Mindezek ellenére – számomra is kicsit meglepő, ám örömteli módon – végül így is rekord évet zártunk: idén nagyjából 250 kg ennivalót termett a kertünk, ami tavasztól őszig már a zöldség-gyümölcs igényünk számottevő részét fedezte, sőt, eltenni is jutott belőle valamennyi. Ebből a mennyiségből 120 kg származott az erdőkertből, amit nagyjából 70 különböző növény adott. Úgy tűnik, hogy a kertünk lassan kezd abba a korba lépni, amikor már robusztus annyira, hogy még egy ilyen extrém év sem képes megállítani a növekvő produktivitást. Úgy érzem, ez már egy kis visszajelzése annak, hogy jó irányba lépkedünk: érdemes minél több és több féle évelő növénnyel körülvenni magunkat, mert biztonságot és bőséget adnak!
Ez is elkövetkezett: idén már volt olyan növény, amiből számottevő feleslegünk támadt. Erről az egy bokorról 6 kg homoktövist szedtünk le:
A homoktövis nagyon jó cucc, mi kifejezetten szeretjük: nagy részéből levet préselünk, amit almaléhez keverve iszogat a család. De annyira tömény, hogy nálunk 2 dl nagyjából egy hét alatt szokott elfogyni. Még úgy is, hogy valamennyit le tudunk fagyasztani belőle télire, ennyi bogyó soknak tűnt, úgyhogy több barát családnak is tudtunk adni a feleslegből – khmm, a közös homoktövis-szedés meg igazi közösségi élmény, nincs is annál jobb, mint amikor együtt utálunk egy bokrot. :-) Hogy ne nőjön ki a kezünk ügyéből, úgy döntöttem, a túl magas ágakat levágom, és urasan ülve szüreteljük:
Idei siker, bár sajnos a titkot nem tudom: évek óta próbálkozok homoktövis mézben való elrakásával, az oroszok állítólag így szokták. Egy-két hét alatt a homoktövis édesebbé válik és kissé megszottyad, a méz viszont kicsit savanykás lesz, és nagyon finom. Viszont ez így hol eláll, hol nem, idén valamiért éppen igen. Talán a különösen sűrű méznek köszönhető, de még most, január közepén is bevetésre készen áll egy üveg a hűtőnkben.
És ez is az idei termés része: A biológiai tudományok (azon belül ökológia és konzervációbiológia) doktora lettem, majd permakultúra tervező. Mindkettő plecsniért eléggé megdolgoztam, mindkettő igen komoly családi összefogást igényelt (amiért rettentően hálás vagyok!), azt viszont nem is tudom, melyiknek örülök jobban. :-)
A PDC (Permaculture Design Course, vagyis Permakultúra Tervezői Képzés) már igen régóta ért, de megérte kivárni: A MAPER idén először szervezett ilyen képzést, ahol a permakultúra szellemiségéhez illő módon szépen körbetanítottuk egymást, egyben megismerkedhettünk a leghitelesebb hazai permagazdaságok és permaarcok közül jó néhánnyal. Köszönöm az együtt töltött napokat, nekem hatalmas élmény volt! Azt gondolom, ennél a képzésnél kevés jobb befektetés van manapság a jövőbe. Apró adalék: nagyon úgy fest, hogy mind oktatási helyszínként, mind oktatóként lesz egy kis szerepünk a jövő évi képzéseken is. Itt éppen nagyon tanulok:
Ez pedig a csapat, de jó is volt! :-)
A 2020-as év hozott még egy, számomra kissé meglepő újdonságot: annak ellenére, hogy erre semmilyen módon nem buzdítottam senkit, egyszer csak elkezdtek a legkülönbözőbb emberek és csoportok megkeresni azzal, hogy szeretnék megnézni a kertünket. Én ugyan még mindig úgy érzem, hogy ez egy kicsit korai, fiatalkák vagyunk még, ennek ellenére idén már nem utasítottam vissza senkit, így összesen majdnem tíz körben nagyjából 50 ember járt nálunk ilyen céllal. És valóban, fiatal kert ide vagy oda, azért a hét év már valami, aki erdőkertet szeretne, annak könnyen lehet, hogy valóban jó pár kört megspórolhatunk a tapasztalatainkkal (Képen éppen a PDC-csapattal erdőkertezünk nálunk).
Vissza a kerthez. A koronavírus nekünk rengeteg plusz időt hozott tavasszal is és ősszel is. Arról, hogy a tavaszi itthon töltött heteket mivel ütöttük el, már itt írtam bővebben, ezért most nem szeretnék még egyszer. A sok lemondott program miatt felszabadult idő nagy része ősszel egy fából készülő, többfunkciós melléképület építésével telt, szaruvápák és szívkármik közepette:
…emellett azonban szokás szerint jutott idő némi növényültetésre is. Ezzel kapcsolatban egyértelműen kezdünk egy következő fázisba lépni: mivel a kertünk fás szárú váza lassan-lassan kialakult, az ültetések során a hangsúly egyre inkább a lágyszárúak felé tolódik el. Például a házunk délkeleti és délnyugati oldalán építettünk szárazon rakva, környékbeli terméskőből egy kis támfalat. Ezt, mivel a feltöltésére használt föld tele volt különböző tarackoló növényekkel, amikkel nincs kedvem folyamatosan hadakozni, tavasszal maradék fóliákkal-geotextilekkel letakartuk. Nem túl szép látvány, de én nem ismerek jobb megoldást erre a problémakörre:
…majd ősszel, jó fél évvel később, kitakartuk, és az ilyen módon nagyjából gyommentesített rézsűt elkezdtem betelepíteni az ide tervezett gyógy- és fűszernövényekkel, virágokkal.
Már most egyértelmű, hogy igen intenzíven használt és nagyon értékes része lesz ez a kertünknek, olyan tipikus első zónás elem. Egyrészt az egész rézsűhöz hozzáférek a teraszról/oldaltornácról, ami miatt nekünk ez lesz a fűszerspirálunk. Én naponta 3x-4x is kiugrok a legkülönbözőbb fűszernövényekért, teának valóért, ezért nagyon nem mindegy, milyen messzire kell értük szaladgálnom. Viszont már most látszik az is, hogy új élőhely született a kertünkben: a mi üde, mélyrétegű, kötött talajú telkünkön most végre van olyan rész, ahova száraz és meleg körülményeket kedvelő növényeket tudok ültetni (mint amilyen a fűszernövények nagy része), ráadásul úgy, hogy még a fű sem nyeli el őket. Most látom csak, hogy mennyi kisebb lágyszárú növényt azért nem telepítettem idáig, mert nem volt alkalmas helyem számukra – ha sok féle növényt szeretnénk, ahhoz bizony sok féle élőhelyre is szükség van!
Másik téma, amiben kicsinként lépegetünk előre: ugyan a kert főleg tavasztól őszig terem sokat, azért mi igyekszünk feszegetni a határokat, és keresgéljük azokat a növényeket, amik télen is szolgálnak egy kis kiegészítéssel (a kamrában eltett és „pincében” tárolt finomságokon túl). A veteményesben például évről évre egyre több ilyen növényünk van: a fodros kelt és a póréhagymát egész télen esszük (utóbbi tavaly egészen áprilisig kitartott), egyelőre a szárzeller és a madársaláta is bírja. Utóbbival úgy jártunk, hogy a tavasszal vetett madársaláta elszórta a magját, és ősszel magától kelt ki belőle rengeteg – ha már egynyári, az effélét szeretem! (Képen veteményes szeptember legvégén, amikor a faluban a hagyományosabb kertek sokszor már tarra vannak pucolva).
Ennek is most jött el az ideje: a bejárati ajtónk mellett egy foltban megpróbálkoztam egy egynyári virágágyással, ezt is olyan perma-módra: mivel ez ökológiai szempontból végül is egy pionír gyomtársulás, szabad talajfelszínre és sok elvetett virágmagra volt szükség. Így is történt, viszont a tavaszi szárazság miatt sorra nem keltek ki az elszórt magok, ami miatt vagy háromszor vetettem újabb és újabb köröket. Végül, amikor megjöttek az esők, egyszerre kezdett kikelni minden, úgyhogy gazoláskor kihuzigáltam az ismert gyomnövények nagyját, és kizárásos alapon meghagytam, ami nem tűnt ismerősnek. Végül szerintem egészen kedves lett a végeredmény, a fagyokig virágzott folyamatosan ez a folt. Dolgozni mondjuk egészen sokat kellett vele, talán háromszor huzigáltam ki a gyomnövények nagyját, hogy a nekem tetsző fajok fele toljam el a hangsúlyt. Úgyhogy, azt gondolom, én ilyen ágyásból is csak kicsit szeretnék, ahogyan veteményesből is a szükséges minimumot – a kert nagy részét pedig meghagyjuk az évelőknek!
Khmm…Kipróbáltunk valamit. Ez a kép gondolom sokaknak ismerős mostanában:
Idén - próba-szerencse - kíváncsiságból néhány dióra ilyen tüll-zacskókat húztunk…
…hátha azon keresztül nem találja meg őket a dióburok-fúrólégy. Jelentem, úgy tűnik, nem találja meg:
A képeken látható hibátlan szem diókhoz hasonlóakat itt Száron én évek óta nem láttam, egyet sem. A néhány fertőzött szem oka pedig valószínűleg az, hogy kicsit későn, július első napjaiban kerültek ki a zacskók. Évek óta nincs diónk, pedig a diófélék nagyon fontos, értékes részét képezik egy fenntartható étlapnak. Vegyszerezni nyilván nem fogunk, de az is biztos, hogy 100% műszál anyagot sem akarok emiatt boltban venni. Egyelőre van némi maradék függöny-anyagom itthon…végül is egy kártevő szelektív kizárása onnan, ahonnan kell, nem is rossz irány. Úgyhogy most aztán fő a fejünk, és azért mutattam meg ezeket a képeket, mert így más feje is elkezdhet főni. Én amúgy egyáltalán nem tartom elképzelhetetlennek, hogy előbb-utóbb valami módon beáll egy új egyensúly, és ismét lesz dió, de addig sem lenne rossz legalább valamennyi.
Idén is volt pár újdonság a kertben, ez minden évben nagyon izgalmas. Például jó néhány évnyi lassú lábmegvetés után kezdenek beindulni a bambuszaink. A bambusztól úgy látom, nagyon sokan félnek, pedig szerintem kifejezetten jól kezelhető és nagyon hasznos növény. Minden tavasszal hoz egy rakat új hajtást:
Ami ezek közül nem jó helyen nőtt, azokat mi egyszerűen levágjuk és megesszük. Minden bambusz rügye ehető, csak egyesek nyersen keserűek – mi direkt olyan fajokat választottunk, amiknek „édesek” a rügyei, ami azt jelenti, hogy akár nyersen is finomak. Idén először kóstoltuk meg az egyiket: eldöntöttük, hogy hova nem akarjuk engedni, és a nem jó helyen nőtt hajtásokat levágtuk. Jelentem, nekünk bejön, semleges ízű, kellemes állagú, mindenre használható zöldség, szerintem én elég sokat fel tudnék használni belőle a konyhában. Úgyhogy mi egyelőre egyáltalán nem félünk a bambuszoktól.
Lebotolt szilvafára felengedett ’Zilga’ fajtájú szőlő, ültetés utáni első évben körülbelül tíz fürtöt termett. Ahogyan az a képen látszik, a fürtök kicsikék, viszont kifejezetten finom, édes és – ahogyan az egy ilyen hibrid fajtától elvárható – nyavalyamentes szőlő, pedig nem csináltunk vele semmit.
’Ronde de bordeaux’ fajtájú lila fügénk is igen kellemes meglepetés idáig: egy év alatt ember magas bokorrá cseperedett, sikeresen kikerülte a tavaszi fagyokat, és – a hűvös nyár ellenére – nagyjából szeptember elejétől egészen a fagyokig folyamatosan termett. A gyümölcsök viszonylag kicsik, de kifejezetten finomak, édesek, nagy szárazanyag tartalmúak. A képen látható gyümölcsöket november elején szedtem, és még nem ezek voltak az utolsók.
Viszont a pirostermésű ezüstfa (Elaeagnus umbellata) gyümölcse nem túl nagy szám: ugyan kellemes édes-savanykás íze van, de irinyó-pirinyó és ahhoz képest egész nagy a magja. Gyereknasinak jó, de nem hiszem, hogy ennél többet valaha is kezdeni tudnék vele. Ültettünk pár nemesített fajtát is belőle, de azokról még nem mondanék véleményt. Ennek ellenére nagyobb kertekben kellemes és hasznos bokor lehet, nitrogént köt, gyorsan nő, szeretik a virágát a méhek és még szép is.
Termett néhány szemet két idén tavasszal (!) ültetett somtermésű ezüstfa (Elaeagnus multiflora) bokrunk, ami viszont kifejezetten ígéretes: a gyümölcsök nagyjából tényleg som méretűek és alakúak, de kicsit kisebb a magjuk, az ízük pedig édes-savanyú, kifejezetten finom. Ha ehhez hozzáteszem, hogy a neten látható fényképeken sokszor rogyásig vannak a bokrok gyümölccsel, ez akár komoly terménnyé is válhat hamarosan!
Szintén idén debütált a kínai óriástermésű galagonyánk (Crataegus pinnatifida ’Big golden star’). Mondjuk arra nem sikerült rájönnöm, mire gondolhatott a költő, amikor a fajtát elnevezte… A gyümölcsök tényleg hatalmasak, galagonyában azt hiszem, ez a teteje:
Viszont a többi jobb féle galagonyafaj gyümölcsével ellentétben ennek éretten is határozottan savanykás a gyümölcse – úgyhogy kalandoztunk kicsit, és megpróbálkoztam a tradicionális kínai tanghuluval, így azért gyorsan elfogyott.
Hát mi így. Végül a tél közepén egy kis tavaszi ígéret a rézsűnkből:
Vigyázzatok magatokra, építő, reményteli újévet kívánok,
Sok szeretettel, Zsuzsi