Egy fantasztikusan termékeny és mozgalmas évet zártunk Geri bátyóval. A 2012-es év tanulásról, tapasztalásról és az együttműködésről szólt és december 21-én, legnagyobb örömünkre a világnak sem lett vége. Ezt a napot választottuk arra, hogy először kipróbáljuk az ólat. Jól beizzítottuk a sparheltet, kicsit összegereblyéztük a viszonyokat és először fogadtunk vendégeket a PermaÓl-ban. 22-én reggel hatalamas, mindent elborító zuzmara csendje fogadott minket. Fura volt és gyönyörű. Ha vége is lett volna a világnak, azt itt ebben a kis alföldi zugban aligha vettük volna észre.
Szilveszter éjszakája volt a második alkalom, hogy vadkempingezésre adtuk a fejünket ebben a fecskefészekre emlékeztető zugban. Éjjel kétszer is bevertem a fejem egy kitüremkedő falrészbe (éljen a "konzoltechnika"). Ilyenkor mindig egy kis adag pelyvás-földes cucc ragadt a hajamba, homlokomra; reggelre annyi kis sárgalacsin borította a párnámat, hogy akár a maradék falrészeket be is lehetne vele tapasztani... Amúgy flöss volt. Nem fáztunk. Sőt... Bár reggel hét fokot mutatott a hőmérő, ami villámgyors felöltözést eredményezett.
Egy dolgot nem értek. 31-én egész nap, különösen sötétedés után, folyamatos durrogtatásnak, puffogásnak lehettünk fültanúi. Nem, nem szemtanúi, ugyanis már lassan egy hete mindent sűrű ködfátyol borít. A durrogások éjjfél körül jutottak el a csúcspontra.
Ekkor fogalamzódott meg bennem az a gondolat, hogy én többé soha nem fogom elhinni, hogy Magyarországon szegény emberek élnek.
Az Alföld egyik legcsendesebb, eldugott kis zugában, ahol közel s távol tanyák pöttyölik a tájat, ahol állítólag kemény az élet és minden morzsáért vér-verejtékkel meg kell dolgozni, minden puffanással súlyos forintok szórtak színes csillagokat és repültek ki a közösség zsebéből. Abba nem is szeretnék belemenni, hogy milyen konzekvenciákkal jár (környezeti, gazdasági, ökológiai, társadalmi, stb. szempontból) a szemfényvesztő tüzijáték ipar. Többek között azért, mert fogalmam sincs. Meglepett azonban az órákig tartó folyamatos durrogás. Hallomásból tudom, hogy a nagy augusztus 20-ai tüzijátékok fél órája milyen nagy terhet ró az ország adófizetőire. Mibe fájhat akkor egy több órás parádé?
Újév didergő reggelén biciklire pattantam és átsuhantam a drága jó szomszédasszonyomhoz tejért a kávéba és tojásért a reggelihez. Itt tudtam meg, hogy tüzijátékhoz csak egy helyen lehet hozzájutni a városban. A teszkó parkolójában van egy konténer, ami kifejezetten ilyen pirós cuccokat árul. Itt veszi kicsi és nagy, szegény és gazdag az elpuffantani valót. Azt is megtudtam, hogy ez egyfajta verseny, ami már évek óta tart és egyre fokozódik. Ki durrantja a legtöbbet és a legszebbet? (Neeem, nem a legzengzetesebbet és legbüdibbet, pedig akkor Geribátyó is labdába rúghatna...) Itt a tanyavilágban van aki 2-300 ezer magyar forintot szán a privát égi parádéjára, de aki csak a legegyszerűbb 300 Ft-osat tudja megvenni, az arra fizet be. Jaj, bele sem merek gondolni abba, hogy mennyi forrást elpuffogtatott a jónép. Csak itt a környékünkön milliókban mérhető. Egyszerűen nem fér a fejembe! Aztán az újév első napján kezdhetjük megint a siránkozást, hogy nincs ez, nincs az, nincs elég. Bocsika gyerekek, ellőttétek!
Szóval én azzal a jelmondattal kívánom kezdeni az új évet, hogy VAN ELÉG! Ha sűrű ködben futja arra, hogy színes fényjeleket lődözzünk az univerzumba, akkor gond egy szál se. Ha erre futja, akkor idén biztosan jut olyan dolgokra is, amik egyáltalán nem, vagy sokkal kevesbb pézbe kerülnek. Lesz közösségi kert, iskola kert, cserekör, magbörze, alternatív pénzrendszer, ökofilmklub, közösségi programok és együttműködések. Az év 364 napjában színes rakéták helyett a szemek fognak csillogni a szentesi mosolydában, hiszen minden kétséget kizáróan van elég :)
Kedves barátaim, ebben a hangulatban kívánok nektek egy nagyon boldog, termékeny és felelősségteljes új évet.
Szeretettel,
Vitka