Permablog

Egyre nagyobb divat a fűrészporos toalett használata, egyre többen mernek arra válalkozni, hogy egy vederbe könnyítsenek magukon. Sőt idén nyáron már egy fesztiválra is betört az alomszék használata.

Védhetjük vele a környezetet? Naná.

Trendi? Hú de még mennyire.

Egyszerű? Nagyon!

Amig egy vörörbe belepottyantunk és letakargatjuk egy kis fűrészporral, addig minden nagyon egyszerűnek tűnik. Azonban mi történik utána? Ez egy kritikus kérdés. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy hová kerül és mi történik a maszlaggal. Láttam már alomszék tartalmat csak úgy a budi mőgé hordva kicsiny kupacokba és az árnyékszék mellé hányva, takarás nélkül bűzölögve. Tegnap egy barátom, aki még viszonylag új a komposztbudi használat terén a jóváhagyásomat kérte a cucc elhelyezésének tekintetében: a gyümölcsfák alá hordja, vigyázva, hogy nehogy a fa kérgére fröcsögjön, a korona körfogata alá. Jaj jaj jaj, mondom erre én sopánkodva. Kaki, pisi szerte széjjel a tanyán... Erre biztos, hogy nem adom áldásomat. Akkor inkább ás egy kisebb lyukat a földbe, abba önti a vödör tartalmát és letakarja talajjal, erősködött a cimborám. Jaj, jaj, jaj, sopánkodok tovább. Ez a beszélgetés késztetett arra, hogy most billentyűt ragadjak.

Képek, szavak, összehordok hetet-havat.

Hány különböző növényt látsz a képen?

Gyíkok

Bár egy kicsit borongós az idő, de amikor már melegen sütött a nap, előbújtak rejtekhelyükről a meleget kedvelő hasznos kis állatkát a konyhakertünkben. Már többször is láttam, hogy van zöld gyík a sziklakertnél, de hét végén amikor kimentünk, egy szép megtermett példány cikázott el. Majd megállt. Mivel a fényképezőgép mindig nálam van, gyorsan a táskámba kotorásztam, hogy elővegyem.

De a lakónk addig egy betonlap alá bújt. Legnagyobb meglepetésemre kidugta a fejét. Addigra a fotopuska be volt élesítve. Messziről fényképeztem le, nehogy eltűnjön megint. Majd közelítettem. A retesz újra kattant, és a gyíkocska nem hogy elbújt, hanem még jobban kijött rejtekhelyéről. Ezen felbuzdulva megint közelebb mentem óvatosan hozzá. És ő még jobban kimerészkedett. Ez három-négy fázisban ismétlődött, már egész közel voltam hozzá. Nézett rám. Egy kissé tartottam tőle, hogy szembe ugrik velem, de nem tette. Tisztelte, hogy azért mégis csak mi is otthon vagyunk. Majd hátat fordított, és alá ment a beton lapnak. Nagyon aranyos, itt van a sorozat, amit készítettem. 

Fent a kertben, ahol a fákat telepítjük, ott meg kis barna gyíkok cikáztak néha el a szemünk előtt.

Hogyan lesz egy tarackkal borított kertből egészségtől duzzadó talaj és szépséges veteményes?

Ami biztos: lassan és rengeteg szervesanyag felhasználással. Erről bő egy éve már lamentáltam egy sort, képekkel tarkítva. Azóta további tapasztalatokkal gazdagodtunk takarás, komposztálás és totális gyombizergálás témában.

A mai bejegyzésemben szereplő kert ilyen volt 2011 szeptemberében:

Ahogy egyre több gyakorlati kérdésben kell döntést hoznunk a kertünkben, azt vesszük észre, hogy mindent másképp kell csinálni, mint a konvencionális kertészetben, az eredmény pedig szívdobogtatóan izgalmas! Ma az egyik legfeltűnőbb ilyen különbségről szeretnék írni: a holtfáról. Alapból nem nagyon szeretünk elhalt növényi anyagot látni a kertjeinkben, talán mert az olyan rendetlen. Ebben az erdőkertészet erősen különbözik attól, amit megszoktunk. Hiszen azt szeretnénk, hogy a kertünk nagyjából úgy működjön, ahogyan egy erdő, mert így tud a természetes rendszerekhez hasonlóan önműködő és stabil lenni. Márpedig ezekben vannak termelők (növények), fogyasztók (állatok) és lebontók (akik elhalt szerves anyagot esznek: bacik, egysejtűek, gombák, fonálférgek, ízeltlábúak és ki tudja, még ki mindenki). Ha viszont egy kertben nincs sok-sok elhalt növényi anyag, akkor nincsenek lebontók sem, vagyis nem működik az anyagok körforgása. Mint egy háromlábú szék két lábbal...

A természetes erdőkben irgalmatlan mennyiségű holtfa van, olyan sok, amilyen sokat alig tudunk elképzelni, mivel manapság gyakorlatilag nincs természetes erdő. Képzeljetek el egy átlagos hazai gazdasági erdőt, amilyenekben kirándulni szoktunk, és a benne levő holtfa mennyiséget szorozzátok fel minimum 10-el... Én láttam a hazai néhány erdőrezervátumból kettőt, amik közelítik a természetes állapotot, ezekben alig lehet járni a kidőlt fatörzsektől.

Miért írtam le mindezt? Mert egyre inkább úgy érzem, hogy az egyik fontos szempont, amiben egy ökoszisztémaként működő kert különbözik egy „simától” a sok-sok holtfa jelenléte. Valahogy érzem, hogy ez a helyes irány. Úgyhogy igyekszünk sok faanyagot felhalmozni. De nem csak úgy, hiszen ez a kertünk, amiből azt szeretnénk, hogy a többi teremtmény mellett nekünk is sok hasznunk származzon. Úgyhogy mindenféle furmányos technikákat fogunk kipróbálni, amikkel a holt faanyagot a szolgálatunkba állíthatjuk.

A telek valamikor a tél végefele került a birtokunkba, és valahogy azt gondoltuk, jó ideig még nem sok minden fog változni az életünkben. Örülünk, és néha nézzük, ahogy alszanak a fáink, hiszen tél van. Ehhez képest egy hét múlva azon kaptuk magunkat, hogy kartonpapírt kunyerálunk a környező boltokban, azt számolgatjuk, hogy hány zsákot kell megtölteni lombbal, ha valahány m2-en 10 cm borítást szeretnénk... Az életünknek ez a felbolydulása kicsit váratlanul ért minket, de közben nagyon-nagyon jó érzés is volt egyben.

Ebben a bejegyzésben az első komolyabb akciónk néhány tanulságát szeretném megörökíteni. Anyu már jó ideje tartogat nekünk pár cserjét, amik az ő kertjében nem fértek el. Mivel a tavasz ilyen hamar jött, ezeket hamar el kellett ültetni, mielőtt nagyon hajtásnak indultak volna. Ezzel jól előre szaladtunk, hiszen azt képzeltem, hogy hónapokig csak tervezgetni és gondolkodni fogok, de az élet folyik, a bokrok nem várnak, és ez így van jól.

Ha szokványos kertészek lennénk, ez úgy zajlott volna, hogy fogjuk a bokrokat, kiás, átszállít, beás valahova, kész. De mi nem szokványos kertészek vagyunk, és hogy a permakultúra mennyire másképp működik, azt most tapasztaltam meg először igazán a gyakorlatban. Először is a projekt nem ott kezdődött, hogy kiás. Hanem ott, hogy felírtam egy papírlapra, hogy miket kapunk, aztán leültem egy halom könyv mellé, és elkezdtem olvasni. Aztán netezni. Aztán gondolkodni. Összegyűjtöttem, hogy mit lehet tudni az adott növényekről: mi az eredeti élőhelyük, milyen szerepet töltenek be a társulásukban. Mekkorára nőnek, milyen igényeik vannak, és mit csinálnak, ami esetleg más fajoknak jön jól. Magam is meglepődtem, hogy mennyi újat tudtam meg. Tudtátok, hogy a piros ribizli szinte az egyetlen a gyümölcstermő cserjék között, ami jól bírja a teljes árnyékot? Hogy a goji-bogyó jól passzol a diófához, mivel azon kevés növény közé tartozik, aminek nem árt a juglon (ahogy a burgonyafélék családjának számos más tagjának sem)? Vagy, hogy a homoktövis mindent tud, ami egy jó dajka-növénytől (nurse-plant) elvárunk? Miután eleget olvastam, kb. 1 hétig pihentettem az infókat, és gondolkodtam. És szép lassan kialakult, minek hol lesz a helye. A ribizlik tökéletesen illennek a gyümölcsfa-guildekbe, a piros ribizliket egy almafához, a feketét egy szilvafához társítjuk. A goji egy leendő diófa déli oldalára kerül, a homoktövisek pedig annak a nagy gyepnek a szélére szélvédelemnek, ahova ősszel már fákat szeretnénk ültetni. Persze könnyen lehet, hogy egy ilyen agyalós hét után is lövünk bakot, de talán kevesebbet.

Most kezdődik életünk valószínűleg egyik legnagyobb kalandja: nekikezdünk egy erdőkertnek, és reméljük, ez az ötletünk mostantól végigkíséri majd az életünket. Már egy ideje motoszkál a fejemben, hogy erről érdemes lenne blogot írni. Ez jelentene némi plusz motivációt arra, hogy rendesen dokumentáljam az eseményeket, segítene rendezni a gondolataimat, és a tévedéseink és sikereink talán felesleges köröket spórolnának meg másoknak, hiszen tudom, hogy nem vagyunk egyedül. Úgyhogy megpróbálom.

Mi az az erdőkert? Most az egyszer, az elején, leírom, hogy én mit értek erdőkert alatt, mivel ez egy kicsit előrevetíti, hogy miről fog szólni ez a blog. Egy erdőkert olyan sok-sok fajból álló, gondosan megtervezett rendszer, ami azt az állapotot utánozza, amikor a természetben a bozótból erdő lesz: vannak benne nagyobb és kisebb fák, bokrok, sok-sok évelő lágyszárú és kúszónövények. A fák ritkán állnak, így sok-sok fény jut az alsóbb szintekre. Benne a növények szinte mind ehetőek, de legalábbis hasznosak valami módon nekünk, vagy a rendszernek. Szóval terem benne kaja. Sok kaja, hiszen a mérsékelt övi példák alapján egy erdőkert a legintenzívebb szántóföldi gazdálkodással is felveszi a versenyt hozamban. Ha jól sikerül, akkor a munka nagy része a betakarítás, a talaj nem romlik, hanem épül, és a rendszer egésze egészséges anélkül, hogy a növényvédelemmel külön foglalkozni kellene. Ráadásul igen ellenálló az éghajlati szélsőségekkel (pl. tavaszi szárazság, nyári aszály, viharok) szemben, rugalmasan képes alkalmazkodni a melegedő klímához, rajtunk kívül sok-sok élőlénynek ad otthont, és, mint minden harmonikus rendszer, szép is egyben. Nem csoda hát, ha beleszerettem. Trópusokon nagy múltja van az erdőkertészetnek, mérsékelt övben a legidősebb erdőkertek talán 30-40 évesek lehetnek. Ezek szuperül működnek, szóval a koncepció életképes mérsékelt övön is, de tőlünk zömmel nyugatabbra vannak, felénk még csak elvétve, pedig nekem mély meggyőződésem, hogy ez az erdőkertesdi nagyon idevaló.

Rólam: Engem a Jóisten impulzusok igen fura kombinációjával áldott meg idáig, mintha tudatosan készítgetett volna erre a pályára. Rengeteg agrármérnök és kertész felmenővel, biogazdálkodó anyukával indított, hogy aztán ökológiát, természetvédelmet, sőt erdőökológiát tanuljak évekig, némi növényrendszertannal megspékelve. Aztán jött a permakultúra és az erdőkert. Ez a rengeteg féle szemléletmód egyrészt szuper, másrészt nem könnyű. Próbálom úgy kihasználni ezt a sokféle innen-onnan hozott tudást, hogy egy felesleges kapavágást se ejtsünk a kertünkben a hagyományos irányzatok nyomására.

Már jó ideje arra vágyom, hogy a fékre lépve lassítsam le világom. Néha sikerül, néha nem. Úgy látszik lassulni is csak lassan tudok. Bár mindig jön az elhatározás, hogy nem vállalok el száz dolgot, nem próbálok egy egész ménest megülni a picurka, vézna popómmal. Nem mindig jön be, hiszen száz és ezer dolog van, amivel érdemes és csodálatos foglalkozni.

És milyen nehéz nemet mondani... Ám a múlt héten azt is megtanultam, hogy minden nem egy igen is egyben. Igen valami másra. Igen a tanyára, igen a kedves tyúkocskákra, igen a kedvesemnek, igen a kertnek, igen a gyümölcsfáknak, igen a csodálatos tanyasi világnak.

Meg kell hagyni, a tanya eléggé kietlen a télen. Persze számomra így is meghökkentően gyönyörű. Nem tudom mi ez a fura dolog, amit érzek, de mintha földbe gyökerezne a lábam, amikor ebben a különleges kis világban vagyok. A mi kis dzsungelünk. Hatalmas kupi van nálunk. Oriási káosz. Amikor vendégek jönnek, akkor valahogy mindig szabadkoznom kell. Vagyis nem kell. Csak jön. Elmondom, hogy káosz nélkül nincs rend. És hogy az itt látható káosz az valóban a rend előszele. Nyáron más. Akkor a buja növényzet kicsit ápol és eltakar. A mi kis dzsungelünk... 

Úgy érzem, hogy a környékbeliek, még ha nem is értenek teljesen, kezdenek minket igazán elfogadni. Úgy, ahogy vagyunk. Furán. Már nem osztanak annyi jótanácsot. Inkább mi kérdezünk, minthogy kéretlen véleményekkel lássanak el bennünket. A szomszédasszonyom a minap azt találta mondani, hogy nem is látszik rajtunk, hogy mérnökök vagyunk. Olyan jól esett. Komolyan. Annyira szeretnék beolvadni, eggyé válni azzal a hellyel, amit otthonunknak választottunk. Biztos egy csomó szereotípia él bennük az okostojás világról, a városiakról. Úgy érzem, hogy megállom a helyem, akárhol is vagyok, mégis igen nagy kihívásnak éltem meg azt, hogy befogadjanak engem, egy városi kis fruskát a tanyavilágban.

Egy nem túl nagy, első kéményes - alföldi típusú - füstölős kemencét építek Csepelen. Igyekszem minden fázist lefotózni és naponta föltenni a blogra, hogy lépésről lépésre követhető legyen a kemence építésének minden részlete. 

 0.-ik nap

Az alapoktól indulunk!

 1. nap

Előző bejegyzésemben még kérdőjellel írtam a címet: Magbörze szervezése EU támogatás nélkül?

Most már felkiáltójelet kapott mert igen, lehetséges. Az ajándékgazdaság létezik és működik!

Megszerveztük a második magbörzét Szentesen. Hívtunk előadókat vidékről, akiknek az utiköltségét ki kellett gazdálkodnunk. Hogyan is csináltuk?

A szegedi magbörzék sikerén felbuzdulva tavaly év elején Szentesen is összefogtunk páran, hogy megszervezzünk egy magbörzét. Összeszedtük a gondolatainkat, felvázoltuk mire van szükség, mindenki kiválasztotta, mivel szeretne leginkább foglalkozni és belevágtunk a szervezésbe.

Szomszédainknál, akik állattenyésztéssel foglalkoznak rendszeresen lehetőségem nyílik arra, hogy beleolvassak a Kistermelők Lapjába. Az a mentális élmény, amit a lap nyújt valahogy mindig egyfajta tudathasadásos állapotba sodor. Fantasztikus az egymásnak ellent mondó cikkek sora. Örvendetes, hogy szinte minden lapszámban felmerül a szelíd gazdáskodás, az ökológikus gondolkodás fontossága, netán a vásárlói közösségek. Sajnos sokkal kisebb arányban, mint az új gépeket, banki kölcsönöket és a mértéktelen növekedést taglaló írások. A lap mindig tele van a legújabb tudományos és technológiai vívmányokkal, automata etetőkkel. Sőt kamerákkal, amik majd szólnak ha ellik a malac, mi több, meg is számolják a kicsiket.

Érdekes, ahogy Lengyel Zoltán a lap főszerkesztője mindig tartogat számunkra egy-két releváns gondolkodni valót, majd az újság beltartalma mintha gyökeresen ellentétes irányba mutatna.

Íme a decemberi szám főszerkesztői jegyzetének kezdő sorai:

Üstben fő a szilvalekvár egyenesen a szilva erdőből. Szüret a susnyásban, napokig tartó magozás, fél napos keverések, no cukor, három kanyar.

Múlt hétvégén ismét saraztunk a PermaLom tanyán. Egy pár kedves ismerős betoppant hozzánk, akik keze munkája nyomán ismét léptünk egy cseppet előre. Köszönet érte :)

A hétvége elött kezembe kerültek a tavaly nyári jegyzeteink. Mi is volt az álmunk ezzel a fura kreálmánnyal? Nem titkolt vágyunk volt, hogy a telet ki tudjuk húzni a tanyán, de elsősorban egy kísérletnek szántuk. Mit tud két fiatal felépíteni, akiknek még bőrkeményedés van a fenekén a sok irodai ücsörgéstől és nem sok sejtése van az építészet rejtelmeiről? Sokat filóztunk azon, hogy a "quick and dirty" (azaz gyors és piszkos) módszert válasszuk, vagy kezdjünk bele egy komolyabb építkezésbe, hogy mihamarabb legyen egy otthonunk. Végül amellett döntöttünk, hogy legyen ez egy nagy kísérlet, egy kreatív őrület, ahol mindenki, aki betér hozzánk kiélheti az alkotó szellemét. Szerettük volna, hogy a kis kunyhó fűthető legyen: legyen hová behúzódni a téli hideg elöl. Éjszakázni csak párszor sikerült itt és azok az éjjelek is inkább valami vadregényes kalandra emlékeztetettek, mintsem élhető körülményekre. Viszont nagy hasznát vettünk a kunyhónak a nappal, amikor be tudtunk fűteni, ebédet, vacsorát tudtunk főzni, hogy könnyebben menjen a munka a tanyán. Egészen júniusig használtuk, amikor is megépült a nyárikonyhánk. Aztán a nyár el is rohant, villám sebességgel és arra eszméltünk, hogy megint ősz van. A kunyhó tapasztása pedig korán sincs befejezve. 

Már jó ideje csacsogtam arról, hogy nyári konyhát fogunk építeni. Erről fogok most nektek kevés szóval és sok képpel mesélni.

Ilyen volt a tavalyi rögtönzött konyha helyzet. Csodálatos Pesta cimboránk ránkhagyományozta ezt a pompázatos, úttörőtábori hangulatot idéző sátrat. Ekkor még más fedett hely nem is volt a tanyán. Megsajnált minket, hogy esőben, szélben egy csepp kis kifeszített ponyva alatt húzzuk meg magunkat. Jól működött, de az ősz végére belefáradtunk abba, hogy csak laposkúszásban tudjuk megközelíteni a tűzhelyet. A kép előterében kézmosdóhely, mögötte pedig a többfázisú mosogató állomás látható. 

Az úgy történt, hogy páran összeültünk a tél elmúltával Kispityénél Kecskeméten. "Rendezzünk fesztivált!" - jött a felkiáltás. Aztán ahogy telt, múlt az idő, tábor lett belőle. Ökotábor. Önszerveződő ökotábor, ahol teljesen kinyílt a Tér és az Idő. Ahol a káosz és a rend egymásra talált és csodálatos harmóniába rendeződött. Megszűnt a külvilág és egy önfeledt, pozitív áramlásba kapcsolódtunk bele Nagyszékely meghökkentő természeti környezetében.

A szervezés teljesen nyílvánosan zajlott, amibe bárki bekapcsolódhatott . A tábor nem is valósulhatott volna meg azok nélkül a lelkes társaink nélkül, akik mindig éppen a legjobb pillanatban ütötték fel a fejüket és folytak bele az előkészületekbe vagy jelentkeztek önkéntesnek a helyszín kialakításához. 

Zötyögök a buszon. A tegnap még biocitromfű-háziszappannal balzsamozott kezem ma a civilizáció szmogjával borított kapaszkodót szorongatja. Nézem az arcokat és keresem azokat a bátorító mosolyokat, amiket a hétvégén lépten-nyomon láttam. Ezen a járaton ez hiánycikk. 

Figyelem a nők haját és számolom, hánynak természetes a hajszíne. Kettőig jutottam, magamat is beleszámoltam. Reggel 7 óra 38 perc van.

A busz egy gázfröccsel hajt ki a buszmegállóból. Nézem a kipufogóból hömpölygő fekete mellékterméket és próbálom elképzelni, hogy ez hány mérettel növeli meg az utazóközönség fejenkénti ökológiai lábnyomát. Szerintem mindenkinek szüksége lenne egy talpbetétre.

A munkahelyen ebédidőben az ablakban állva merengve nézek egy hatalmas zöldfelületet. Itt nemsokára újabb parkoló készül kiépítésre. Biztos a délibáb hatás teszi, de én egy fűszernövény spirált látok bele. Szólni kéne valakinek, hogy micsoda vicces dolog lenne már ezt a parkolós-füves területet beültetni amaranttal, bíbor kasvirággal és paradicsompalántával, biztos tudnánk valami mulcsfélét szerezni a szomszédos dohánygyárból. Vagy egy kis dohányt, és azon meg vennénk mulcsot. Ja, el is felejtettem, dohányért a trafikba kell menni. Az ott van a sarkon. 

 Kedves Környezetvédők, állatbarátok!

Elkészítettünk egy dokumentumfilmet a nagyüzemi állattartásról, ami magába foglalja az állategészségügyi problémákat, kitér a mazőgazdasági-, környezetvédelmi károsításokra és azok által felhalmozott költségekre. Annak érdekében tesszük közzé ezt a filmet, hogy, felhívjuk a figyelmet, arra hogy ki az, aki megfizeti az olcsó sertéshús előállításának költségeit. A dokumentumfilm címe Pig Business, és több mint 20 nyelvre fordítottuk le.

Miután megnézték a filmet, a tapasztalt környezetvédők is azt mondták, hogy fogalmuk sem volt arról, hogy mekkora kárt tesz (tehehet) a környezetben a nagyüzemi állattartás. A telepek nagy mértékben megváltoztatják az állatok természetes magatartását. Az üzemi területek környékén hatalmas mennyiségű hígtrágya keletkezik, ami veszélyzteti a vizeket és talajt. A talajba és a vizekbe kikerülő antiobiotikumok, hormon származékok és baktériumok veszélyeztethetik mind a helyi lakosság egészségét , mind környezetet. Mindezek felett az ipari állattenyésztés lehetetlenné teszi a helyi vállalkozások élelmiszer szabályozását. Gyakran az ilyen környzetben felnevelt állatok nem is hazánkban kerülnek értékesítésre - az üzemek csak a mellékterméket hagyják maguk után.

A filmet elérhetik a YouTube-on ingyen, magyar felirttal.http://www.farmsnotfactories.org/international/hungary/