Permablog

 Az idei már a második erdőkertészkedős évünk. Ez alatt a két szezon alatt a legrendszeresebb, mondhatni egyetlen igazán rendszeres munkánk a kertben a mulcsozás volt. Pontosabban Balázs kaszált (mihez is kezdenék nélküle…) én pedig mulcsoztam. Ez a két tevékenység tette ki a kert rendben tartására szánt munkának vagy 80 %-át, úgyhogy ez alatt az idő alatt egészen meghitt viszonyba keveredtünk a legkülönfélébb mulcsanyagokkal, és a tapasztalatok is elkezdtek gyűlni. Ezekből jön most egy kis ízelítő sok-sok képpel (utóbbiak a szokásos változatos minőségben).

Icipici bevezető azok kedvéért, akik esetleg még csak most kezdenek ismerkedni a permafondormányokkal: mulcsnak hívjuk, amikor valamilyen anyaggal takarjuk a talajt. Maga az anyag legtöbbször növényi eredetű, például szalma, széna, fűnyesedék, faapríték, fenyőkéreg, ilyesmik, de elvileg lehetne az kő, kavics vagy műanyag fólia is. A mulcsozásnak számos előnye van a növényekre nézve, és elég sok munkát tud megtakarítani a kertésznek: alatta tovább kitart a nedvesség, képes elfojtani a növényeinkkel versengő gyomokat, véd a kemény fagyok ellen és a növényi eredetű szerves mulcsanyag bomlása során tápanyagokkal látja el a növényeket (sőt, tulajdonképpen a talaj a felszínen lévő szerves anyagból és az alatta levő alapkőzetből keletkezik a talajlakó élőlények munkája során). Ez az elméleti blabla, viszont az ördög ismét a részletekben rejlik: milyen anyaggal, milyen vastagon, hol és mikor? Amikor tavaly elkezdtünk dolgozni a kertben, tudtam, hogy a mulcsozás fontos tagja lesz az eszköztárunknak, de sok volt bennem a félsz is. Lehet, hogy csak mázlink volt, de ezek a félelmeim idáig szépen sorra mind megdőltek, így egyre bátrabban mulcsozok, csak néhány apró szabályra figyelek oda (a képen kínai articsókák - Stachys affinis - nőnek az egyik mulccsal gyommentesített ágyásunkban).

A spanyol csiga invázív faj és újabban mifelénk is tiszteletét teszi a beste. Kb. egy évtizede láttam először az ország északabbi részében, anyukám kertjében, ahol azóta sok-sok fejtörést okozott. Nem kevés kárt tett: különösen a fiatal, frissen kihajtó zöldségnövényekben. Anyukám alig győzte újra ültetni az uborkát, céklát idén tavasszal. Itt a Dél-Alföldön is kezd tömegesen megjelenni. A tanyán idén bukkant fel. Éppen aznap láttam először, amikor valakinek ecseteltem, hogy nálunk még nincs. Elötte is sok féle, nagyobb és apróbb, foltosabb és fakóbb, sötétett és világosabb mesztelen csigával talákoztam, de a vörös huncutság újdonság. Lehet, hogy ezért "nem akar kikelni" a bő egy hónapja elvetett megannyi féle leveles kel?

Szóval ezt az egész témát az alábbi kép miatt hoztam fel: Egy nap az utcán igyekezvén egy elképesztő merényletre lettem figyelmes. Láttam már korábban spanyol csigát, spanyol csigát enni, de hogy még a gilisztára is van mersze ráfanyalodni, ez igen elszomorító és elgondolkodtató. Annyira meglepődtem, hogy majdnem lekéstem miatta a buszt, amihez éppen rohantam.

Képek, szavak, összehordok hetet-havat.

Hány különböző növényt látsz a képen?

Hogyan lesz egy tarackkal borított kertből egészségtől duzzadó talaj és szépséges veteményes?

Ami biztos: lassan és rengeteg szervesanyag felhasználással. Erről bő egy éve már lamentáltam egy sort, képekkel tarkítva. Azóta további tapasztalatokkal gazdagodtunk takarás, komposztálás és totális gyombizergálás témában.

A mai bejegyzésemben szereplő kert ilyen volt 2011 szeptemberében:

Meg kell hagyni, a tanya eléggé kietlen a télen. Persze számomra így is meghökkentően gyönyörű. Nem tudom mi ez a fura dolog, amit érzek, de mintha földbe gyökerezne a lábam, amikor ebben a különleges kis világban vagyok. A mi kis dzsungelünk. Hatalmas kupi van nálunk. Oriási káosz. Amikor vendégek jönnek, akkor valahogy mindig szabadkoznom kell. Vagyis nem kell. Csak jön. Elmondom, hogy káosz nélkül nincs rend. És hogy az itt látható káosz az valóban a rend előszele. Nyáron más. Akkor a buja növényzet kicsit ápol és eltakar. A mi kis dzsungelünk... 

Úgy érzem, hogy a környékbeliek, még ha nem is értenek teljesen, kezdenek minket igazán elfogadni. Úgy, ahogy vagyunk. Furán. Már nem osztanak annyi jótanácsot. Inkább mi kérdezünk, minthogy kéretlen véleményekkel lássanak el bennünket. A szomszédasszonyom a minap azt találta mondani, hogy nem is látszik rajtunk, hogy mérnökök vagyunk. Olyan jól esett. Komolyan. Annyira szeretnék beolvadni, eggyé válni azzal a hellyel, amit otthonunknak választottunk. Biztos egy csomó szereotípia él bennük az okostojás világról, a városiakról. Úgy érzem, hogy megállom a helyem, akárhol is vagyok, mégis igen nagy kihívásnak éltem meg azt, hogy befogadjanak engem, egy városi kis fruskát a tanyavilágban.

Szomszédainknál, akik állattenyésztéssel foglalkoznak rendszeresen lehetőségem nyílik arra, hogy beleolvassak a Kistermelők Lapjába. Az a mentális élmény, amit a lap nyújt valahogy mindig egyfajta tudathasadásos állapotba sodor. Fantasztikus az egymásnak ellent mondó cikkek sora. Örvendetes, hogy szinte minden lapszámban felmerül a szelíd gazdáskodás, az ökológikus gondolkodás fontossága, netán a vásárlói közösségek. Sajnos sokkal kisebb arányban, mint az új gépeket, banki kölcsönöket és a mértéktelen növekedést taglaló írások. A lap mindig tele van a legújabb tudományos és technológiai vívmányokkal, automata etetőkkel. Sőt kamerákkal, amik majd szólnak ha ellik a malac, mi több, meg is számolják a kicsiket.

Érdekes, ahogy Lengyel Zoltán a lap főszerkesztője mindig tartogat számunkra egy-két releváns gondolkodni valót, majd az újság beltartalma mintha gyökeresen ellentétes irányba mutatna.

Íme a decemberi szám főszerkesztői jegyzetének kezdő sorai:

Üstben fő a szilvalekvár egyenesen a szilva erdőből. Szüret a susnyásban, napokig tartó magozás, fél napos keverések, no cukor, három kanyar.

Az egyik kedvenc növényünk a kertben a fekete nadálytő (Symphytum officinale). Millió és egy csodás tulajdonsággal rendelkezik, embert és talajt egyaránt gyógyít:

A kertbe számos helyre ültettem egy-egy kis csoportot: gyümölcsfák köré, a zöldség ágyások szélére és a tarackosba is. Évelő, töosztással jól szaporítható. Terjed mind a nyavaja, szóval érdemes olyan helyre ültetni, ahol késöbb nem fogjuk megbánni.

 Mik is ezek a csodálatos tulajdonságok?

A március 15-ei hosszúhétvégén került sor a Pandora Egyesület első pécselyi permakultúra műhelyére. Susnyásból kertet: ez volt a hívó szó. A cél az volt, hogy miközben megismerjük az ökológikus kerttervezés alapjait és Baji Béla útmutatásaival elsajátítjuk a kora tavaszi kiskerti teendőket, a Pandora kertet is tovább fejlesztjük. 

Gergővel már kedden a helyszínre érkeztünk, hogy az előkészítés utolsó simításaiban segítsünk...

Ilyen volt például egy tető eszkábálása arra az esetre, ha néhány csepp tavaszi eső hullana: legyen hová behúzódni. Ekkor még nem is sejtettük, hogy vízszintes hóesésbe és szibériai hangulatba fog átcsapni a kellemes tavaszi idő.

Bizony itt a tavasz megállíthatatlanul és nem mondhatnám, hogy különösebben lassú, nyugis telünk lett volna. Bár ősszel behúzódtunk a városba, mégis az időnk egy jó részét a tanyán töltöttük. De csépeltük a fórumot is ezerrel, vagy barkácsoltunk, kézimunkáztunk, olvastunk és terveztünk.  Jó telünk volt. Blogolni sajnos kevesebbet tudtam, mint amennyit szerettem volna. Ezt a bejegyzést is egy hete elkezdtem már, de csak addig jutottam, hogy a fenti pár sort begépeltem és kiválogattam pár képet. Befejezni már nem tudtam.  Majd most...

A múlt héten azt a címet adtam a bejegyzésnek, hogy "Vége a télnek". Akkor még nem is sejtettem, hogy milyen hihetetlen sarki körülmények közé fogunk keveredni a Balaton Felvidéken március idusán. De erről majd legközelebb. Most jöjjön az elmúlt másfél hónap egy-egy pillanata képekben:

Februárban, hóban sem áll meg az élet.

Egyszer költöttem egy verset. Nem sok verset költöttem az életemben, de mindig fontos dolgokról. A szóban forgó versnek Óda a tarackhoz a címet adtam abban a bizonyos ihletett pillanatban. Úgy kezdődött, hogy "Tarack, Óh tarack...". Sajnos többre nem emlékszem, csak arra még, hogy Gergő is felkapta a fejét, olyan zengzetes volt.

A vers abból az őszinte csodálatból fakadt amit a tarck iránt érzek. Persze, persze, tudom, hogy sokaknak fejtörést okoz. Nem könnyű mellette kertészkedni. De valójában nem is kell. A tarack csak a dolgát végzi, amíg van neki, aztán elmegy. Ha küzdesz ellene és ízeire szeded a talajt, akkor nem tudsz szabadulni tőle. Ő pont az ilyen bolygatott talajt szereti. De ha felgyorsítod a talaj javulásának folyamatát, akkor elöbb tud a tarack is nyugdíjba vonulni.

Az alábbiakban a Permalom tanyánkon szerzett egy éves tarack-tapasztaltaunkat osztom meg. Több féle "módszert" használunk: attól függően, hogy mi esett éppen kézre és milyen takaró anyag állt egyáltalán rendelkezésünkre.

Scott Pittman az új mexikói Permakultúra Intézet alapítója, aki az 1980-as évek óta tanít permakultúrát, ebből 6 évet Bill Mollisonnal.

Scott így fogalmaz a permakultúráról: "egy ökológius tervezési rendszer annak érdekében, hogy az emberi élet minden területe fenntartható legyen. A permakultúra többek között arra tanít, hogy hogyan építsünk természetes otthonokat, termeljük meg a saját élelmünket, állítsuk helyre a tönkretett tájakat és ökoszisztémákat, fogjuk meg az esővizet és építsünk kösséget."

Geribátyóval két tanfolyamot is elvégeztünk Scottal (itt és itt), melyek sorsfordító és felejthetetlen élmények voltak számunkra és a mai napig óriási hatással vannak az életünkre. Alább szeretnék megosztani három videót, melyeken egy vele készült interjú részletei láthatók. A videók angolul vannak, de kivonatosan összefoglalom, hogy miről beszél. Az első rész a kártevő szabályozásról szól, a másodikban a hagyományokról és közösségről beszél, és végeztül tanácsokat ad fiatal gazdáknak. 

Tegnap lezajlott a szentesi magbörze és a szervezők most örömmámorban úsznak, mert nagyon jól sikerült. A szentesi Dózsa Ház egy nyüzsgő, színes kavalkáddá változott egy megnyújtott szombat délelött erejéig.

Résztvevők kb. 100 km-es körzetből érkeztek és legalább 100 különféle növényfajta magját kozták magukkal. Megfordult itt többek között fekete kukorica és paprika, ősi magyar gabonafélék, megannyi paradicsom fajta, sóska és kapor, rukkola és télálló saláta, vörös és zöld laboda, gyógynövények és hasznos rovar csalogató virágok. Fel sem tudom sorolni. A szentesi négyeres paprikát többen is keresték; sajnos hiába.

Sokan a magokon kívül egyéb ajándékokkal is készültek a nagyérdeműnek. Például Margó, egy szentesi tűzről pattant háziasszony, aki idén magokat nem tudott hozni, szárított fűszernövényeket (pl. kaprot, petrezselymet, vöröshagymát) porciózott ki kis tasakokba és azokat ajándékozta el.

Dan Hemenway : Szeretetben élni a Földön

Az alábbi fordítást kedves férjem készítette még évekkel ezelött. Meg is jelent a világhálon és úgy éreztem ide is szeretne ez az egyszerű és nagyzerű írás felkerülni.

Orsi

Gergő legutóbbi bejegyzését olvasgatva az volt az érzésem, hogy a történethez nagyon hiányoznak a képek. Ezért a teljesség igénye nélkül felszórok ide néhányat, amelyeket az elmúlt bő egy hónapban készítettem.

Láthattok itt pár képet a galéria építéséről, az ól belső tapasztásáról, a sparheltről, a hőn szeretett komposzt prizmáimról, növényekről, mulcsba vetett zöldtrágyáról és néhány pillanatképet a tanya népes állatvilágáról (a kiscsibék sajnos elpusztultak).

Jó nézelődést...

Mogyorót ültettem magról. A módszert Baji Bélától tanultam a két héttel ezelötti héregi permakultúra tanfolyamon. Ott kiírtottuk egy bozótos piciny részét és azokkal az ágas-bogas gallyakkal takartuk le a talajt, hogy a gyomok ne nyomják majd el a cseperedő magoncot.

Anyagok, eszközök:

- 1 köbméter gally, lomb, stb.

- 1 vödör erdei lombföld

- 6 szem mogyoró

- 2 db alul, felül levágott pet palack

- 1 kapa

- víz

Éppen néhány városi szerves hulladék szállítmányt rendezgettünk el komposzthalmokká, amikor jött az ötlet, hogy el kéne már ültetnem néhány mogyorót, mielött az összeset felfalom.