Meg kell hagyni, a tanya eléggé kietlen a télen. Persze számomra így is meghökkentően gyönyörű. Nem tudom mi ez a fura dolog, amit érzek, de mintha földbe gyökerezne a lábam, amikor ebben a különleges kis világban vagyok. A mi kis dzsungelünk. Hatalmas kupi van nálunk. Oriási káosz. Amikor vendégek jönnek, akkor valahogy mindig szabadkoznom kell. Vagyis nem kell. Csak jön. Elmondom, hogy káosz nélkül nincs rend. És hogy az itt látható káosz az valóban a rend előszele. Nyáron más. Akkor a buja növényzet kicsit ápol és eltakar. A mi kis dzsungelünk...
Úgy érzem, hogy a környékbeliek, még ha nem is értenek teljesen, kezdenek minket igazán elfogadni. Úgy, ahogy vagyunk. Furán. Már nem osztanak annyi jótanácsot. Inkább mi kérdezünk, minthogy kéretlen véleményekkel lássanak el bennünket. A szomszédasszonyom a minap azt találta mondani, hogy nem is látszik rajtunk, hogy mérnökök vagyunk. Olyan jól esett. Komolyan. Annyira szeretnék beolvadni, eggyé válni azzal a hellyel, amit otthonunknak választottunk. Biztos egy csomó szereotípia él bennük az okostojás világról, a városiakról. Úgy érzem, hogy megállom a helyem, akárhol is vagyok, mégis igen nagy kihívásnak éltem meg azt, hogy befogadjanak engem, egy városi kis fruskát a tanyavilágban.
...
A 