Bill Mollison (Forrás: Nicolás Boulosa, flickr.com)

 

Ha már elég hosszú időt töltöttél az ökogazdálkodás és kertészkedés világában, előbb-utóbb belefutsz a furán hangzó „permakultúra” kifejezésbe. Elsőre rejtélyesen hangzik, de valójában egy rettentő egyszerű gondolatról van szó, aminek a megjelenéseit mindenfelé megtaláljuk, amerre csak nézünk.

Talán egy baráti vacsorán szólal meg valaki: „Nemrég egy permakultúrás tanyán voltam, és éppen mashuát ültettek az akácfák tövébe.” Vagy az is lehet, hogy egy ismerősöd épp elvégzett egy permakultúra tanfolyamot, és közli: „Haver, hát engem ott teljesen kicseréltek! Kauai-ra fogok költözni, ahol belépek majd egy közösségbe, akik jojobát termesztenek bioüzemanyagnak. Ha napi tizenkét órát dolgozom, akkor megengedik, hogy beköltözzek egy napelemes jurtába!”

Nem teljesen világos? Nem vagy ezzel egyedül. Most akkor a permakultúra egy kertészkedési módszer vagy a gazdálkodásnak egy különleges megközelítése, mint például a biodinamikus? Vagy ez is egy olyan társaság, akik „vissza a természetbe” alapon egy civilizációból kivonuló nemzetközi közösséget akarnak megvalósítani? Miről szól? A fenntartható építkezésről, az akvapóniáról, a filozófiáról, a kertészkedésről vagy a tervezésről? A permakultúra mindez egyben, és még több is – ezért olyan nehéz bárkinek is meghatároznia egyetlen jól megformált mondatban.

Bill Mollison (1928 - 2016, a szerk.), egy tasmániai halász fia, aki a permakultúra fogalmát 1978-ban megalkotta, így definiálta azt:

„A permakultúra olyan mezőgazdaságilag termelékeny rendszerek tudatos tervezését és fenntartását jelenti, amelyek rendelkeznek a természetes ökoszisztémák változatosságával, stabilitásával és stressztűrésével. Ez egy harmonikus integrációja a tájnak és a benne élő embereknek, akik megtermelik a saját élelem- és energia-szükségletüket, lakóhelyet teremtenek, illetve minden más anyagi és nem anyagi igényüket fenntartható módon elégítik ki.

Másképp fogalmazva a permakultúra egy holisztikus, a természettel összhangban való életvitelt hangsúlyozó világnézet – de ezzel együtt az ehhez vezető gyakorlati megközelítés is. (Ide kattintva több mint ötven további definíciót olvashatunk, amit az évek során megfogalmaztak mások.)

Mollison idővel a Tasmániai Egyetem biogeográfia és környezetpszichológia professzora lett. Itt hozta össze a sors David Holmgrennel, aki akkoriban végzős hallgató volt, és segített Mollisonnak kidolgozni azokat az alapelveket és gyakorlati útmutatást, amelyeket manapság a permakultúrás tervezés tanfolyamokon (PDC) világszerte tanítanak. Ez jellemzően egy kéthetes bentlakásos kurzus egy olyan tanyán vagy gazdaságban, amelyet permakultúrás elvek alapján alakítottak ki. Maga a szó a „permanens” és „mezőgazdaság” (agriculture) szavak összetételéből származik, ugyanakkor David Holmgren értelmezése szerint ebbe a szimpla mezőgazdaságon túl a tágabb kultúrának is bele kell tartoznia. A „permanens” szót pedig vehetjük utalásnak a fenntarthatóságra, mivel egy fenntarthatatlan társadalom – mint a neve is mutatja – előbb-utóbb meg fog szűnni létezni. A rendszer gyakorlóit pedig „permakultúrásoknak” vagy röviden „permáknak” nevezzük.

A most 88 éves Bill Mollison valaha egy különc, szabadszájú nőcsábász fickó volt; ez különösen fura annak a fényében, hogy követőit leginkább a hippi sztereotípia kategóriájába sorolják. Azonban el kell ismerni, hogy Bill mindenképp sármos volt és meggyőző, és a szavakhoz is jól értett: az évek során jó néhány könyvet írt, beleértve a terjedelmes A permakultúrás tervező kézikönyvét, ami a mozgalom alapkönyvének számít. A Global Gardener-ben is remekelt, ami pedig egy, az ausztrál köztévé számára készült dokumentumfilm-sorozat volt a kilencvenes évek elején, mostanra pedig egy online szabadon elérhető klasszikus kultuszfilmmé vált. Mollison munkájának tudományos alaposságát sokan megkérdőjelezték, ugyanúgy, ahogy követőit is kérdőre vonták a rendszerellenes, bomlasztó kulturális tevékenységük miatt, illetve azért is, hogy maguk sem képesek megmagyarázni a permakultúra jelentését.

Azonban ezek együttvéve sem voltak képesek megakadályozni, hogy a permakultúra komoly befolyást gyakoroljon a fenntartható mezőgazdaságról és a környezetbarát életmódról szóló társadalmi párbeszédre. Bár a permakultúra nagyobbrészt mindig is egy földalatti társadalmi mozgalomként futott, az eszméi és fogalmai mégis egyre sűrűbben bukkannak fel a fősodorban is. Jómagam a húszas éveim elején lettem a mozgalom elkötelezett híve. Tanári oklevelet is szereztem, majd pedig az erdőkertek tervezésétől a vízgyűjtő árkok építéséig mindenről tartottam kurzust azon a kaliforniai farmon, ahol akkor éppen éltem (azaz a jurtában, aminek a bérletét  a munkámmal érdemeltem ki).

Bár a rendszer gyakorlóira rá lehetne sütni a bélyeget, hogy átejtik a közönséget a fűszerspirálról és a mandalakertekről való hablatyolással, de mégis: a permakultúrának a fősodorral tett hatása mindenben tetten érhető. Alapvető gondolatait belevették minden olyan tévéműsorba, ahol bármilyen szó esik a fenntarthatóságról; de ugyanúgy ott van azoknak az éttermeknek az étlapján is, amelyek közvetlenül tanyáról hozatják az ételek hozzávalóit. Nézzük most meg az öt legismertebb alapelvet, hogy könnyebben megértsük, miről is szól a rendszer:

 

Zártkörű rendszerek

Bármely rendszer, amely biztosítja magának saját energiaszükségletét, magától értetődően fenntartható. Ezt a fogalmat akár ki is terjeszthetjük a bioüzemanyagokon és a napenergián túlra is, belevéve azokat a dolgokat is, amiket a permakultúrában „bemenetnek” neveznek: ilyen az élelem és a trágya is. Így például ahelyett, hogy egy gazdaságba vagy kertbe kívülről hozzuk be a trágyát, a rendszert úgy is megtervezhetjük, hogy ellássa saját magát trágyával: például a jószág vagy talajtakaró növények révén. Illetve ha jószágot tartunk, törekednünk kell rá, hogy helyben biztosítsuk állataink teljes táplálékigényét, ami lehet takarmánygabona vagy egyéb takarmánynövény, de ugyanúgy konyhai hulladék is. Bármelyik valamire való permakultúra-gyakorló figyelmeztetne rá, hogy egy sikeres zártkörű rendszer „a hulladékot ismét erőforrássá alakítja”, a „problémákat pedig megoldásokká”. Mollison kedvenc mondása így szólt: „Nem csigaözön van, hanem kacsahiány” – és ez tökéletesen igaz, ha arra gondolunk, hogy a kacsa milyen örömmel nyeli a csigákat, ha talál belőlük.

Évelő növények termesztése

Nem a permák az egyetlenek, akik nem tartják jó ötletnek a föld évi egy-kétszeri felkapálását. Ezért inkább azt javasolják, hogy a folyamatos ásást-kapálást igénylő egynyáriak helyett évelő növényeket termesszünk, amelyeket csak egyszer kell elültetni. Hangsúlyozzák az erdőkertek fontosságát is: itt az ehető termést hozó fás szárúakat társítják a gyepszinten termő lágyszárúakkal. Ilyen például a fák árnyékban termelt kávé vagy kakaó Dél-Amerikában. Az egyetlen probléma az, hogy az általunk elfogyasztott növények közül nagyon kevés évelő; azonban kétségkívül sokkal fenntarthatóbb lenne a mezőgazdaság, ha a monokultúrás kukorica-, szója- és búzatermesztést erdőkerti termesztés váltaná ki, ami ugyanúgy képes lenne élelmezni a világot.

 

Egy dolog több funkciót tölt be

A permakultúra egyik nagyon eredeti ötlete az, hogy egy adott struktúra vagy táj mindegyik összetevője egyszerre több funkciót is betöltsön. A gondolat lényege az, hogy az összetevők tudatos tervezése és ehelyezése révén egy integrált és önellátó rendszert hozzunk létre. Például ha el akarjuk keríteni az állatainkat, a kerítést olyan módon is megtervezhetjük, hogy az egyben szélfogóként, lugasként, illetve hő- és fényvisszaverő felületként is funkcionáljon. Egy esővízgyűjtő hordóban például termeszthetünk növényt vízkultúrában, vagy épp halakat is tenyészhetünk, ráadásul emellett öntözővizet is biztosít. A permák nyelvén ez a „funkciók halmozása”.

 

Ökológiai földmunkák

A víz megőrzése a permakultúrás gazdaságok egyik leghangsúlyosabb feladata: ilyen helyeken a földmunkákat gyakran sebészi pontossággal végzik el, hogy a lehulló csapadék legutolsó cseppjét is valamilyen hasznos cél felé irányítsa. Meredek talajon ez a teraszos kialakítást jelenti; lankás területen a vízgyűjtő árkok rendszerét (ezek széles, sekély kiképzésűek, hogy begyűjtsék az elfolyó vizet, és úgy irányítsák, hogy az ültetett növények közelében szivárogjon be a talajba); alacsony fekvésű, lápos területen pedig csatornák hálózatát és ültetőpadkákat építenek. Ez utóbbit az ősi aztékok csinampa-rendszere alapján tervezik meg, ami egy olyan integrált élelemtermelő-haltenyésztő gazdálkodási forma, amelyet permakultúrás körökben a valaha kidolgozott legtermelékenyebb és legfenntarthatóbb rendszernek tartanak.

 

Hagyd, hogy a természet helyetted végezze el a munkát!

A permakultúrás gondolkodás leginkább ebben a mollisoni mondásban érhető tetten: „ne a természet ellen, hanem vele dolgozzunk”; illetve merüljünk bele a „hosszas és tudatos megfigyelő tevékenységbe – a hosszas és tudattalan robotolás helyett”. Ezeknek a gondolatoknak a gyakorlati megvalósítása például a csirketraktor, ahol a tyúkok kaparászó és rovarvadászó tevékenységét használjuk ki arra, hogy egy adott területet megtiszítsunk a kártevőktől és a gyomoktól, mielőtt magvetésre kerülne a sor. Egy másik megoldás: akácfáink alá mashuát telepíthetünk. Az akácfák arról ismeretesek, hogy nitrogénnel gazdagítják a talajt; a mashua (egy, az Andokban őshonos indázó, árnyéktűrő növény, amit a gyökeréért termesztenek) pedig mindenképp támaszt igényel a növekedéshez. Ilyen módon az akác természetes tápanyaggyűjtő képessége miatt nem kell foglalkoznunk a talaj trágyázásával vagy tartószerkezet építésével, ugyanakkor a mashua árnyékot ad, nektárjával táplálja a méheket, és még mutatós is. Ha engedjük a természetnek, hogy helyettünk kertészkedjen és gazdálkodjon, azzal egyszersmind megfogadjuk Mollison egy másik jótanácsát is: „a lehető legtöbb időt töltjük a függőágyban”…

 

Szerző: Brian Barth. A cikk eredetileg a modernfarmer.com oldalon jelent meg 2016 április 19-én.

Fordította: Kovács Gábor, angol-magyar fordító, környezeti nevelő.

 

2017. augusztus 18. és 31. között neked is részed lehet a premakultúra alapképzésében. Erről bővebb információt itt találsz.