A karácsonyi csendet megtörve, a lassan hosszabbodásba
átforduló halk éledést szeretném jelezni, ami ilyenkor a
külső természetben még alig nyilvánul meg. A mindig-volt
ember, mondják a Karácsony szerének éjén a közös tűztől,
mondjuk miséről hazatérve felpiszkálta a jószágokat, hogy
serkenjenek, hogy csírájában mindenben kezdjen éledni az az
erő, ami valódi növekedésében majd csak a tavaszi napforduló
táján jelenik meg az avatatlan szem számára.
A méhekről szeretnék beszélni, beszélgetni. Ők sem alszanak,
virrasztanak a kaptárban. Egy érdekes magszerű állapot ez,
amiből majd bődületes élet iramodik ki, akkor, amikor a
természet sem türtőzteti magát, - minden tavasszal. Ugyanez
a magszerű, ami bent a föld belsejében oly csendes fúzióban
érlelődik évmilliók zenéjét visszhangozva és tovább játszva
az ásványok termeiben a puha avar s a hótakaró alatt.
Ásványok készülnek fel, és várják a finom átszervülést,
melyben ők is felvétetnek segítőik által a növényekben való
megjelenésre, ahonnan lassan fényre kerülnek, s ritkán, de
még emberré is lehetnek bennünk átvilágítva, évmilliók
földbe zártságából istenben való tudattá zsendülve. Ha az
ember tisztában van vele, hogy életét örömest áldozattá
teheti, melyben önmagaként viselkedhet, akkor máris közelebb
vagyunk egy felelősebb élethez, amiben nem tehetjük meg,
hogy hasznuk szerint osztályozzuk környezetünket, a
bennünket körülvevő dolgokat. Vélem, a permakultúra is végső
soron ilyesmiről szól, olyan rendet keres, melyben a világot
elsősorban nem jól használhatóvá, hanem nemessé, széppé
tesszük magunk körül.
Minden diskurzus felett, ami lényege lehet
találkozásainknak, tehát az egyetlen potencia, amit
szerezhetünk, az egyet értés és az együtt, vagy
összehangoltan cselekvés.
Senki ne higgye, hogy most nem a méhekről is beszélek. Ők
ezt tudják, ezért maradtak fent. S ezt most is meg akarják
tanítani nekünk, de most már erős figyelmeztetésben
részesültünk, hogy tanulnunk kell tőlük valamit. Ugyanis,
ezzel a szemlélettel ki fogjuk őket pusztítani, s valószínű,
hogy a lényegüket végleg elkorcsosító lépésektől sem vagyunk
ma már messze, amikor mindenki csak anyagi haszon céljából
tart méheket, de legalábbis méztermelő méhészektől tanulta a
méhészkedést. Mindenestre lassítani lehet e folyamaton, s
bár sok méhész van e hazában, aki szereti e jószágokat,
mégis döntő feladat előtt állunk.
Fontos lenne méheket tartani e nagyszerű hazában, olyan
módon, ahogyan azt megérdemlik. S így vizsgálni őket,
tapasztalatainkat feljegyezni, megosztani, s lassan olyan
irányba mozdítani mindent, ahol az emberek nemcsak
használják az ő javaikat, hanem nekik is a legjobbat
nyújtjuk, ami két kezünkből telik.
Ideje méheket tartanunk az ország több pontján, úgy, hogy
csak saját lépépítményeiket használják, természetes helyen,
magasságban, térállásban hozunk létre természetes vonalú és
kialakítású életteret, „kaptárt, kast”, és ellenőrizzük,
esetleg segítjük az atkákkal szembeni ellenállóságukban
őket. Megfigyeljük a királynők változását, a rajok
továbbélését segítjük, úgy hogy nem vonjuk meg a rajzás
állapotában való létezést tőlük.
Ilyen méhcsaládokat az ország számos pontján szükségszerű
volna tartani, és a méhek viselkedéséből, napi
megfigyeléséből sok tapasztalatot lehetne leszűrni a környék
természeti állapotáról, illetve a táj sebeiről vagy épp azok
gyógyításának eredményességéről.
Szép álom ez ma csak, de tehetünk érte, hogy megvalósuljon.
Nem pénz kérdés, és nem kellenek pályázatok hozzá. Csak
szándék és odaadás. Jó volna, ha megérthetné ezt a mai
méhésztársadalom legalább kicsi része, de úgy tűnik esély
erre még nincs. De értse meg mindenki.
Alább két szót fogok használni. Biodinamikus. Geddekas. Az
első szót azért mondom, mert ebben esik szó méhek saját
lépépítményein való tartásának igényéről először, az 1920-as
években. A második szó pedig szintén gondolat és nem
márkanév – ez egy olyan ökológus-méhész kaptárjának
fantázianeve, aki maga erejéből jutott el a
saját-lépépítményes tartás megvalósításáig. Ez egy teljesen
nyilvános dolog, senki nem akar rajta keresni.
Gyertek el a biodinamikus téli találkozóra, ahol lesz
alkalom beszélgetni erről, s ahol Csuja László aki a
Geddekas nevű kaptárrendszert kitalálta és azzal dolgozik,
biztosan jól érthetően fog beszélni magáról a méhek
természetéről, a méhcsaládról, méhtartásról. És oldjuk meg,
hogy az ország néhány pontján, egymással összehangoltan,
egymást hitelesítvén tapasztalatokat gyűjtünk a
Kárpát-medencei méhtartás régi-új módozatait felelevenítvén.
Ideje nem csak beszélni – vagy nem lenne már ennyi józan
ember se e hazában? Máshol se lesz. Tehát két alkalom, ahol
talákozhatunk, és ezt minden érdekeltség nélkül mondom, mert
ez a két hely az én számomra csak alkalmat ad a találkozásra:
Tehát Gödöllőn a január huszadikai hétvégén (a
demeter/biodinamikus szellemiségű gazdák téli találkozója
világszerte ez időben van), és egy héttel később Veszprémben
(végül ez is ingyenes lett,
www.elobolygo.com), és egy
külföldi méhész fog 3 napon át ilyen vonalon szerzett
tapasztalatairól beszélgetni, gondolatot felvetni.
Azt gondolom mindkét találkozóról tudtok, s bár én inkább
csak vendég leszek ezeken, mégis ígérem, szó lesz e tettek
lényegéről.