Állítólag életet tudnánk lehelni a marsba, valamiféle mikróbákkal, amik újraépítik a légkört.
Itt létre tudnánk hozni egy alternatív ökoszisztémát.
Asimov írt egy olyan bolygó víziójáról, ahol egy tökéletesen kontrollált társadalom él, és a bolygóra csak hasznos növények és állítok szaporítóanyaga került. Olyan növények nem kerültek ide, amelyek haszontalanok.

hu.wikipedia.org/wiki/Terraform%C3%A1l%C3%A1s
hu.wikipedia.org/wiki/A_V%C3%A9nusz_terraform%C3%A1l%C3%A1sa

De állítólag messzebb, fényévekre tőlünk, léteznek a földhöz hasonló adottságokkal rendelkező, de akár olyan bolygók is, amelyeken alapból lehet élet.

Mi a véleményetek? Érdemes lenne belekezdeni? Mi sülhetne ki ebből?

Vannak olyan emberek, akik azt gondolják, hogy ezzel tönkretennénk ezeket a bolygókat. Szerintem ez ostobaság, hiszen ezeken a bolygókon tudomásunk szerint nincs élet, és alapból lakhatatlanok, így az élettel történő "beoltást" semmiképp sem nevezném tönkretételnek.

Esetleg a jelenlegi ipari termelést, energiaelőállítás nagyját át lehetne telepíteni ilyen lakatlan bolygóra, a földet pedig meg lehetne próbálni visszaállítani az eredeti állapotába.

Hahaha
Az előadásaimban gyakran fel szoktam hozni ezt a példát az emberi ostobaságról. Ne haragudj Galzbox, tudom, hogy a jó szándék vezérel, de szerintem ez egy akkora eget verő őrültség. Csak gondolj bele. Ha egy olyan bolygót nem tudunk életben és harmóniában tartani, mint a föld, (ami direkt arra formálódott hogy a fajtánkat és társait eltartsa, fenntartsa,) akkor hogyan is tudnáknk egy hasonló életre teljesen alkalmatlan környezetet élővé tenni?
Mi lenne, ha ezt a sok energiát inkább arra fókuszálnánk hogy idehaza rendet tegyünk?

Elgondolkodtatott a terraformálás lehetősége.
Nekem az emberi kapzsisággal van problémám.

A Bioszféra 2 kísérlet kudarca megmutatta, hogy valamit nagyon nem tudunk.

liget.org/cikk.php?cikk_id=1623

Mivel nem értjük a környezetünkben lezajló életfolyamatok összetettségét, nem is tudhatjuk modellezni. Legfeljebb megpróbálhatjuk. Bár a kilencvenes évek elejétől, amikor ez a kísérlet lezajlott, eltelt két évtized. Bizonyára sok feladatot adott a tudósoknak, hogy megleljék a kudarc okát. Feltételezem, számos problémára rávilágítottak. Kérdés, hogy a tudományos vizsgálódás közben meddig jutottak. Átlépték vajon azokat a korlátokat, amelyek a tudomány racionális területét választják el, a tudományosnak nem nevezhető, mégis létező területektől. Pl.: Kvantumfizika
Elviekben szép gondolat, hogy életet leheljünk egy olyan Planétába, amely eddig nélkülözte ezt a gazdagságot, de ha az ember, a jelenlegi tudat szintjével, elkezdi birtokba venni, akkor ott kő kövön nem marad. Legfeljebb megvalósulhat a közgazdászok álma a végtelen növekedést illetően. Ez oda vezetne, hogy nem csak a Föld nyögné az ember „áldásos” tevékenységének következményeit, hanem maga a Naprendszer is.

Az embernek alapjaiban kell megváltoznia. Gondolok itt az ego-ból eredő problémákra. A keleti vallásokban, az egyik leginkább ajánlott tevékenység a meditáció, amely megszabadít az ego-tól. Amit nem úgy kell érteni, hogy a megvilágosodás után nincs ego, hanem, oda kerül ahová való. Segítő lesz, de többé nem fog uralkodni, mert arra alkalmatlan. Jelenleg egy egok uralta világban élünk, melynek sajátja a probléma halmozása. Versenyezni kell, tülekedni kell, győzzön az erősebb, hiszen a fejlődés úgy valósulhat meg, hogy a gyengéket kiszorítják az erősek. Így juthatunk el egy olyan társadalomba, amely erős és tettre kész, amely nem hagyja, hogy leigázzák, megszerzi, amire szüksége van. A selejtes egyedeket ki kell gyomlálni. Éljen a természetes kiválasztódás!

Darwin bácsi nyalja a szája szélét örömében, miközben dörzsölgeti a kezeit!

Az elmélet jól hangzik, de a hatásait már megtapasztaltuk.

Számomra egy másik változat sokkal elfogadhatóbb. Nevezetesen a vérttelen evolúció fogalmára gondolok.
„Ezt a fogalmat Jean-Baptiste de Lamarck, francia biológus ismertette meg a világgal. Teóriájában az információ cserén és a kölcsönös együttműködésen van a hangsúly az élő szervezetek és környezetük között, ezek a kölcsönhatások gondoskodnak az élővilág fennmaradásáról és fejlődéséről egy dinamikus világban.” ( Dr. Bruce Lipton – Tudat a belső teremtő)

Tehát, ha a versengés helyett az együttműködés lenne a fő mozgató rugó, akkor talán lehetőség lenne arra, hogy rendbe tegyük ezt a Bolygót és úgy lépjünk tovább, hogy nem pusztítást, hanem harmóniát teremtünk. Ennek eléréséhez többek között a meditáció nagyszerű eszköz. A nehézséget az jelentheti, hogy először önmagunkban kell rendet tenni. Másként nem megy. Ez pedig elé húzós. „Hiszen én tökéletes vagyok, a másik a hibás!”

Az önmagunkon végzett tudatszint emelés, mintegy mellékhatásaként, harmóniát sugárzunk ki, ez „csak úgy” jön, mint mellékhatás.

Üdv
Sokadikalex

Tudod az a baj, hogy elég erős bástyát kell magunk köré építeni, hogy verseny nélkül "buddhista" tudattal egyáltalán létezni tudjunk (a buddhista tudatról csak annyit, hogy egy több ezer éves kéziratban egy szerzetes leírta, hogy egyetlen szó van a világon ami sérti a fülét, és az a "buddha". Egy film jut eszembe, ahol azt mondják, hogy a többi ember, mivel ők is a rendszer aktív részei, az az ellen lázadók ellenségei, ennek a filmnek egyébként sokkal mélyebb üzenete van, mint aminek tűnik, és szinte csoda, hogy ebben a formában kultuszfilmként népszerű lett. Eljön még sajnos az az idő, hogy az emberek elkezdik megérteni a valós üzenetét. Mindannyian ismerünk egy embert, akit brutálisan megkínoztak egy ilyen ügyért, és biztos vagyok benne, hogy a vallásos okokon kívül más ok is van arra, hogy emlékezzünk rá. Názáreti Jézus volt az. De úgy tudom végül Gandhi is gyilkosság áldozata lett, és mi van azokkal a nevekkel amelyeket nem is ismerünk? Akiket csöndben és ügyesen iktat ki manapság a rendszer? Nem vagyok rendszerellenes. Az embereknek kell megváltozni, nem a rendszernek, de amíg nem változnak meg, annak részei.

A bioszféra project valóban érdekes, én is hallottam róla. Valóban tanulságos, de egy kísérlet alapján még nem ásnám el az ügyet.

Látszólag nagy a dilemma! De, szerintem csak azért, mert annyira belénk ivódott a versenyszellem, hogy akkor is befolyásolja gondolkodásunkat, amikor nem is tudatosul. Talán, nem valósítható meg egyik napról a másikra a vértelen evolúció, lehet, még nagyon sokaknak kell az életüket adni, azért amiben hisznek, de a folyamatok ebbe az irányba mutatnak. Úgy tudom, ezt a fizikai szintű világot, a dualitás törvényei tartják mozgásban. Szükség van a jóra és a rosszra, a világosra és a sötétre, stb. mert egyik nélkül a másik nem létezhet. A két fél egymásra hatásából, párharcából keletkezik a mozgató erő. A baj akkor keletkezik, ha az egyensúly felborul. Ragaszkodni akarunk a számunkra előnyöshöz, és ki akarjuk kerülni a számunkra előnytelent. Ez egy teljesen érthető, emberi tulajdonság. De ez a beavatkozás előnytelen feszültséget teremt.

Konkrétan!
Ha ezt a kettősséget úgy akarom megélni, hogy magamat kinevezem jónak, és a másik embert rossznak, akkor csapdában vagyok. Folyamatosan keresnem kell annak a másiknak a rossz tulajdonságait, és ha éppen, nem találok ilyet akkor mérges vagyok. Ugyan ez igaz megfordítva is. Ha szembesítenek valamilyen hibámmal, akkor feldühödöm. Keresnem kell azok társaságát, akik támogatnak. Lenni kell „ellenségeknek” és „barátoknak”. Igazi fejlődés ebben az esetben nincs. Folyamatosan mesterkednem kell, hogy mutogassam előnyeimet és elrejtsem hátrányaimat.
Azonban, ha ezt a kettősséget magamban keresem, akkor lesznek jó és rossz tulajdonságaim, amelyeket merek vállalni. Itt persze nem színészkedésre gondolok, hanem mélyről jövő, őszinte vállalásra. Ha felismerem, miben kell változnom, akkor fejlődni is tudok. A harcaimat attól még meg kell vívnom, de folyamatosan, bölcsebb és erősebb leszek.

Szerintem, az egyik legnagyobb probléma, a valakivé válás kényszerítő érzése. Úgymond, meg kell csinálnunk magunkat. Sikeresnek kell lennünk, minél magasabbra kell kapaszkodnunk azon a bizonyos létrán. Ennek alternatívája az, ha azt keressük, és azt teljesítjük be, amik már eleve vagyunk. Hiszem, hogy mindannyian valamilyen megoldandó feladattal érkezünk ide. Hogy, honnan, nem tudom? Egyediek és megismételhetetlenek vagyunk. Játszunk ebben a gigantikus társasjátékban, majd úgy távozunk, hogy bölcsebbek vagyunk, és ez a világ gazdagabb, szebb, annál mint amikor érkeztünk.

Mindenki életében el kell érkeznie annak az időnek, amikor félre teszi a tülekedést, lazít a páncélon, és nekilát az élet mélyebb értelmét keresni. Mert ahogyan egyre közelebb kerül önmagához, annál erősebbé válik. Jóllehet, ez az erő nem az, amit az itteni felfogásunkkal erőnek lehetne nevezni. Leginkább a rózsa erejét lehetne szembe állítani a kő erejével. A kővel össze lehet zúzni a rózsát, de a rózsa, élő, többet ad, mint a kő. Jézus mindössze három évig tanított, de mégis, olyan folyamatokat indított el, amelyek több mint kétezer év múlva is hatnak.
Persze, Ő egy kimagasló egyéniség volt. Én biztos nem merném végig csinálni, amit Ő. De, azok, akik vállalják önmagukat, és beteljesítik sorsukat, bármilyen egyszerű is az, azok mégis többet tesznek, mint akik a „nagy massza” részeként, látszólagos biztonságban tengetik mindennapjaikat.

Említetted a filmet. Hatalmas igazságokat fogalmaz meg. De, szerintem, ennél valamivel jobb a helyzet. Valahol azt olvastam, hogy: „Aki a virágot teremtette, attól én nem félek.”

Rengeteg piszokság vesz körbe bennünket, de rengeteg szépség is.

Igen, a rendszert, csak az azt alkotók tudják megváltoztatni. Maga a rendszer nem élő, azoktól él, akik a részei.